2014. december 4., csütörtök

36. Fejezet - Coming home

   Sziasztok! :)


Hát, el sem hiszem, hogy elérkezett ez a pillanat is. Ez bizony, az utolsó fejezet. Igazából, már pár napja kész a fejezet, de nem bírtam rávenni magam, hogy visszaolvassam, ellenőrizzem, mert nehéz elszakadni tőle. Lehet, hogy ez hülyeség, de tényleg így érzem minden sztorimnál, mikor a végére érek. 
És most véget ért. Eric és Jenna története ezennel lezárul. :) Hogy hogyan, azt most meg is tudjátok mindjárt! :)

Szeretném nagyon megköszönni azt, hogy velem voltatok és olvastátok a történetet! Hogy megosztottátok velem a véleményeiteket, hogy a sok kihagyás ellenére is sokan itt voltatok és olvastátok a kis agyszüleményem! :) Nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyien szeretitek a sztorit! :)
Köszönöm srácok! 
És persze most is kíváncsian várom, hogy mit szóltok mindehhez! :)

Most pedig! Fény derül a sorsokra! Jó olvasást! És ha már így Mikulás előtt járunk! Kellemes készülődést az ünnepekre! :)









A konyhában ültem és bámultam kifelé az ablakon. Semmi máshoz nem volt éppenséggel kedvem, csak ehhez. Ülni és nézni kifelé csendben. Élveztem, hogy csak a kinti nyüzsgés zaja szűrődik be egy kicsit az ablakon át. A hangosan egymásnak köszöngető embereké, az üzletek nyitódó és záródó ajtaját jelző kis csengőké, a belőlük kiáramló zene halk nesze és ezek együtt már éreztették velem, hogy már jócskán benne ülünk a télben. De nem vágytam most ki közéjük. Egy bögre, gőzölgő forró csoki társaságában éreztem most magam a legjobban. Figyeltem, ahogy odakint szállingózik a hó. Szép látvány. Nagyon szép. ellep és fehérbe öltöztet. Megdobja az egész hangulatot egy fokkal, így hogy lassan itt a karácsony. Mosolyra húzódik a szám. Én már megnyugodtam, mert minden ajándékot beszereztem, és csomagolva várják, hogy a leendő gazdáik a kezükbe foghassák őket. Bepakolgattam őket a szekrény mélyére. Nem tudom miért, pedig itt senki sem fog kutatni utánuk, de valahogy jó ötletnek tűnt. Bár legalább ott biztonságban vannak, és nem ejtem le őket, meg nem borogatom fel és legfőképpen nem fogok rájuk önteni semmit.
Figyeltem az úton járkáló embereket. A gyerekeket amint boldogan szaladnak egy-egy kirakathoz, a szüleiket, akik vagy békíteni próbálják őket, hogy már elég ajándék van, vagy bemennek velük az üzletbe és megveszik, amit a kicsi kért, aztán még több szatyorral folytatják az utat. Szerelmes párokat kézen fogva andalogva és élvezve a másik társaságát. Milyen szép is ez az egész… milyen jó lehet Párizs utcáit járva szerelmesnek lenni. Hát igen… Párizs, az azért mégis csak Párizs. Mindig van egy sajátos hangulata, de ilyenkor meg végképp elvarázsolja az embert. Ahogy közelednek az ünnepek mindenki lázban ég, és minden fényes lesz, és gyönyörű. Most pedig ahogy még a hó is nekilátott megajándékozni a készülődést, még szebbé válik az egész.
Elszürcsölgettem a csokimat, majd a mosogatóba tettem a bögrét és besétáltam a szobámba. Útközben kicsit kinyújtóztattam a végtagjaim, mert kicsit elgémberedtek, ahogy a székre vackoltam magam és úgy ültem nagyon sokáig. Elfoglaltam a helyem az asztalomnál, felhúztam magam elé az egyik lábam, átkulcsoltam azt, majd a másik kezemmel magam elé húztam a laptopomat és böngészni kezdtem az interneten. Mindenhonnan az ünnepek folynak. Minden tele reklámokkal az üzletek akcióiról. Szokásos… Ericről is találtam egy cikket. Egy műsorba hívták el, hogy meséljen arról, ő hogyan ünnepel. A műsorvezető ült a kis piros foteljében, Eric vele szemben egy másikban, és ahogy mesélt jókat nevetett egy-egy megjegyzésen. Végignéztem, aztán bezártam az oldalt és csak bámultam a monitorra. Azon gondolkodtam mit kezdjek magammal. Még sok időm volt szabadon, de már ez a legrosszabb. A várakozás és mikor mindent megcsináltál amit akartál, így már nincs mit. Végül kíváncsiságból felmentem a blogra amin már jó ideje nem jártam. Ismét be tudok lépni és szép lassan mindent letörölgettem már, ami ott volt. Talán jobb is így. Legalább ez is le lesz zárva és nem kavarodnak a dolgok tovább.
Egy ideje már készülök arra, hogy egy utolsó bejegyzéssel előrukkoljak erre a fránya blogra, ami annyi galibát okozott az életemben és mégis a legjobb dolog volt, amit valaha kitaláltam. De eddig nem tudtam rávenni magam ennek az úgymond búcsúüzenetnek a megírására, ám talán épp itt az ideje. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy lezárjam ezt is teljes mértékben, és utána többet nem kell visszanéznem rá, ha nem akarok.
Megnyitottam egy szöveges dokumentumot, nagy levegőt vettem és nekikezdtem írni:

„Sziasztok!

Már nem sok titkom van előttetek, de úgy éreztem kell ide egy méltó búcsú. Megérdemlitek, hogy kapjatok némi magyarázatot arra, hogy mik zajlottak itt pontosan. Hogy miért zár be a blog és miért történt mindaz ami. Nehéz ebbe most belekezdenem és nem is tudom igazán, hogy mi lenne a megfelelő kiinduló pont. Hol is kezdjem…
Talán tényleg a legelején… egy unalmas esős napon jött egy szikra és az ötlet, hogy elindítom ezt a blogot. Igen, tényleg nagyon unatkoztam, de akkor jó ötletnek tűnt. És ráadásul ez egy jó indok volt, hogy elutazhassak, és kicsit kiszabaduljak itthonról. Kalandot láttam benne és meg sem fordult a fejemben, hogy mi lehet ebből az egészből még. Felültem a repülőre és irány Stockholm… Aztán mázlimra pont belefutottam Ericbe… Majd újra. Már mindezek eléggé hatalmas élmények voltak, nem még ami utána történt. Az egész olyan volt, mintha álmodnék… Tök naivan elindultam, hogy na akkor mókából megcsináljuk a blogot, nézzük meg azt is lesz-e meló, erre mi történt? Eric mellé kerültem dolgozni. Piszok nagy mázlistának éreztem magam és azt hittem ennél boldogabb már nem is lehetnék!
Aztán elkezdődött a fergeteg, amiből már nem volt kiszállás. Bezártak minket a buszba, miután becuccoltunk, majd elindultunk a turnéra. Erickel és a srácokkal lehettem végig. Sülve főve mindent együtt csináltunk, de erről sok beszámolót olvashattatok, úgyhogy nem is kell részleteznem. Rengeteg gyönyörű helyen jártunk és olyan élményekben lehetett részem, amiket sosem fogok elfelejteni. Az életem fenekestül felfordult.
Persze, az a kis szerencsétlen valaki, aki vagyok is előbújt belőlem és sikerült néha lesérülnöm. De még a kórházban is jól éreztem magam, mert tudtam, hogy mennyi ember áll mellettem. Mondjuk, ezt kb fölösleges volt leírnom már megint… :D
Ti pedig itt a blogon! Csodásak voltatok srácok végig! Nem is gondolnátok, hogy mennyire jól esett, hogy ilyen sokan írtatok nekem! Rengetegen voltatok! Iszonyatosan sokan! Hihetetlen volt, hogy olvassátok azt, amit írok Nektek. Hogy írtok nekem véleményt, kommenteltek állandóan, megbeszélitek együtt is, meg velem is a dolgokat. Hogy üzenetben is megkerestek és velem voltatok. Mindvégig… Nem tudtátok ugyan, hogy ki vagyok, de sejtettétek. Volt, aki jól tippelt ki lehetek, de nem mondhattam el. J Bár, ha jobban belegondolok el is mondhattam volna. De már úgyis mindegy…
Térjünk vissza a kis elmesélésre… Éltem a buszban, a szállodákban és minden kezdett szép lassan összekuszálódni. Sokan összeboronáltak Erickel. Sokan utáltak is emiatt, de hozzászoktam… Mint ahogy Ericnek köszönhetően a rivaldafénynek is lassan, mert nem bírta ki, hogy ne vigyen fel a színpadra. J J Ezért még egyszer tuti megölöm! :D
Volt egy segítőm a blogon, amit tudtok. J Így minden sokkal egyszerűbbé vált egy idő után, így kicsit élveztem a dolgot, hogy van aki segít és nem kell azonnal bezárnom az oldalt. Néha mondjuk azt kívántam, hogy bár megtettem volna már azután, hogy Eric mellett kellett, hogy dolgozzam... de már úgyis mindegy. Aztán szépen lassan beütött a krach… De ezt tudjátok. Elkezdtek terjengeni a pletykák…egyre jobban és egyre sűrűbben… ami még nem is lett volna baj… Túl sok minden történt egyszerre, amivel nem tudtunk normálisan megküzdeni… nem tudtuk őket normálisan kezelni. Sem Eric, sem én.
De végül eljutottunk arra a pontra, hogy véget ért minden. A blog, a turné, a kapcsolatok. Hazautaztam és most itt vagyok megint és írok nektek. Hihetetlen ugye? Ez a nyár… úgy elrepült, mintha nem is lett volna. Olyan sok esemény történt, hogy még most is képtelen vagyok mindet feldolgozni. Azt hiszem le kéne írnom magamnak minden egyes napot, hogy örökké emlékezhessek rájuk.
Tudom sokáig vártam erre a bejegyzésre, de kellett az idő, míg mindenen áttudtam rágni magam.
Így az ünnepek előtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem volt. Mindenkinek, aki kitartott mellettem és annak is akinek nem! Úgyis tudjátok, hogy senkire sem tudok haragudni! J És persze, nagyon boldog ünnepeket nektek srácok! Legyetek jók! Éljétek meg az álmaitokat! Mert ha nagyon szeretnétek, mindegyik teljesülni fog! Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem így van. Mert igenis minden lehetséges! Csak önmagatok dönthetitek el és lehettek képesek mindezt véghezvinni! Hajrá srácok! Legyetek boldogok! Legalább annyira, mint amilyennek most én érzem magam. J

Sziasztok!
Az Eric Saade projekt ezennel véget ért.
Üdv.: RiceAngel ”

Megszerkesztettem, átolvastam még egyszer és megosztottam. Azt hiszem méltó záró szöveg lett. Ha nem, nyugodtan szóljatok. Úgy érzem mindent leírtam amit akartam. Az apróbb részletek, meg úgysem tartoznak a nagy publikumra. Mindent nem akartam kitárni a nagyvilágnak, mert már így is sokat tudnak az emberek.
Egy dolog viszont teljesen és totálisan biztos. Mégpedig, hogy az Eric szerelem… örök. És ez soha nem fog elmúlni. Minden pillanatban olyan, mintha itt lenne velem, még így is, hogy –néha úgy érzem – milliónyi kilométer választ el minket egymástól. De hogy mi lett velünk?
Hirtelen egy felugró üzenet ablak zökkentett ki a gondolataimból.

Becki üzenete: Sziaaaaaaaaa Jenna!
Én: Szia Becki! :D
Becki üzenete: Na mi a szitu csajszikám? 8-|
Én: Megint megőrültél? :D :D Amúgy semmi különös. Most zártam be végleg a blogot.
Becki üzenete: De megám! Benyomtam egy rakat gumicukrot, amit TŐLED kaptam! Úgyhogy ez a te hibád! *-* :D xD Az jó amúgy! :D Örülök, hogy végre eljutottál erre a pontra! J
Én: Hidd el, hogy én is! De nagyon! Egyébként meg! xD Ne fogd rám, hogy őrült vagy! xD
Becki üzenete: Hát jó… de akkor is rátettél egy lapáttal! :D
Én: Oké… xD Ez így megfelel! :D
Becki üzenete: Tényleg… Akkor tuti nem jössz haza, majd csak karácsonyra pont?
Én: Aha. A szentestét még itthon töltöm. Aztán másnap repülés!
Becki üzenete: Aztán óvatosan a szerekkel! Tudod, hogy függőséget okoznak! :O xD
Én: Ajj Becki! xD xD Tudod, hogy mindig vigyázok! :D
Becki üzenete: Az én barátnőm! 8-| :D xD
Én: Bolond vagy! :D
Becki üzenete: Boldogan vállalom, hogy az vagyok! ^^
Én: Akkor jó! ;)
Becki üzenete: ;) :P És mi lesz a program? :D ;) ;) Azzal is csak óvatosan! ;)
Én: Beckiiiiii! xD xD Ugyanaz a válaszom, mint az előbb xD Mindig vigyázok xD Amúgy meg még nem tudom mi lesz a program :D Csak élvezni fogom^^
Becki üzenete: Meghiszem azt! ;) De ha keresztanya kell, csak szólj!
Én: -.-’ xD Na jóvan most már… be lehet fejezni :D :D
Becki üzenet: Oké, oké :$ Leállok :$ :D xD Vagy nem… xD :D
Én: xD :D ;) Dinka! :D
Becki üzenete: De így szeretsz! *-* :D
Én: Így bizony! :D
Becki üzenete: :* :$ :D
Én: :D Na figyi, megyek, mert még be kell ugranom egy helyre.
Becki üzenete: Okézsoké! Aztán vigyázni! ;)
Én: Úgy lesz! xD :D Szió!
Becki üzenete: Pápá! :D

Becki őrült! De komolyan! Nevetve bezártam az ablakot, kiléptem a böngészőből, majd kikapcsoltam a gépet. Lecsuktam és egy ideig csak bámultam magam elé mosolyogva. Annyira hihetetlen volt ez az egész. Úgy minden, ami történt velem… ami történt velünk.
Felhúztam mind a két lábam, átkaroltam őket és a térdemre döntöttem a fejem. Nem tudtam letagadni, hogy boldog vagyok. Egy pillanatra sem tudtam eltitkolni és ezt bárki láthatta is rajtam. Ha kimegyek, az emberek az utcán úgy megnéznek, mintha legalább karácsonyfaégőket aggattam volna magamra és úgy járkálnék fel alá.
Felpattantam és dalolászva elindultam a szekrényemhez. Előtúrtam egy pár zoknit, felhúztam őket, majd belebújtam a csizmámba, a kabátomba, fejemre húztam a sapkámat és elindultam. Szinte repültem lefelé a lépcsőkön, miközben még mindig énekelgettem. Ahogy kiléptem az épületből, megcsapta az arcom a hideg, havas levegő és a mindenfelől áradó ünnepi hangulat. Elindultam az utamra. Mosolyogva figyeltem a kirakatokat, az embereket és a tájat. Még egy cukrászdába tartok, ahol felvásárolok egy rakat finom édességet. Ez tuti!
Amint beléptem az üzletbe szinte ledöntött a lábamról a finom sütemények illata. Mélyet szippantottam a levegőből és lehúztam a kesztyűimet, meg a sapkámat és a zsebeimbe tömködve őket, odalépdeltem a pulthoz.
-          Jó napot! – köszöntött mosolyogva a fiatal eladólány.
-          Jó napot! – mosolyogtam vissza.
A pult tartalmát bámultam. Valami eszményi volt a rengeteg finomság, ami előttem hevert. Sőt… némelyik felért egy kész műalkotással. Azt sem tudtam mivel kezdjem. Ez a bőség zavara, ahogy mondani szokták. Úgy érzem, hatalmas szatyorral fogok távozni innen. Egyszerűen… mondhatjuk, hogy semminek sem tudok ellenállni.
Közben a lány, kiszolgálta az utolsó vevőjét is, aki előttem volt és velem szembe sétált.
-          Segíthetek? – kérdezte kedvesen.
-          Azt hiszem igen… - néztem rá – Miért kell ennyi finomságot kínálnotok? – néztem majdhogynem nyálcsorgatva a pultba.
Felnevetett.
-          Ezt a kérdést már hallottam egy párszor. És tudom ám, hogy nehéz dönteni! Én is így szoktam vacilálni, ha úgy döntök viszek haza valamit.
-          És hogy szoktál választani?
-          Kiszámolom őket. Általában. – mosolygott még mindig.
-          Tudod mit? Kitaláltam! Behunyom a szemem és rámutatok a sütikre, és te pedig elvehetsz azokból kettőt, amikre mutattam.
-          Rendben! – mondta és már emelte is a kis csipeszt, amivel összeszedi nekem a választottjaimat – És ha ugyanarra mutatsz kétszer?
-          Akkor a mellette lévőből. – rántottam meg a vállam mosolyogva, mire újra nevetett.
-          Oké! Kezdhetjük?
-          Aha! – mondtam és behunytam a szemem, majd nekiálltam mutogatni.
Nem tudom mennyire mutattam, mert nem számoltam. De nem is volt tervezve, hogy mennyi mindent fogok venni. Így csak mutogattam, majd egyszer mikor úgy éreztem, hogy már elég lesz abbahagytam. Egy egész édesség torony várt rám, mikor kinyitottam a szemem és legszívesebben már most beleharaptam volna legalább az egyikbe. Na jó… igazából mindegyikbe.
A lány elcsomagolta nekem őket szépen, hogy ne törjenek össze. Mondtam neki, hogy képes vagyok hasra esni a saját lábamban, mire mondta, hogy dobozba rakja nekem a sütiket, nem lesz bajuk, ne aggódjak. Ejtettem felé egy nagy mosolyt, azzal a gondolattal a háttérben, hogy Jenna biztos lesz a sütemény szállítmány! Majd kifizettem őket és elindultam a kis szatyrommal. Vagyis a nagy szatyrommal… Egy nagy szatyorba rakta nekem a három doboznyi sütit. Lehet, hogy kicsit sok lesz, deee… szerintem megoldjuk a dolgot. Nem fog egy morzsa sem kárba veszni.
Mikor kiértem a hóesésbe, még pördültem is egyet széttárt karokkal. Az emberek nevetve nézték, hogy mit alkotok. De most valahogy nem zavart semmi. Régen inkább elbújtam volna… most meg… Nem érdekel már, hogy mit gondolnak az emberek, vagy hogy milyen fejeket vágnak rám. Ilyen vagyok… ha valaki nem szeret, azzal nem foglalkozom. Nem tetszhet mindenkinek az őrültségem, a boldogságom és minden egyéb ami velem járt.
Viszont van valaki, akinek minden úgy tetszik bennem, ahogy vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy majd jön egy ilyen ember az életembe, de jött.
Egy dolgot nem osztottam meg a nagyközönséggel. Mégpedig azt, hogy… dobpergés… megbeszéltük a dolgokat Erickel. Úgy döntöttünk, hogy békében válunk el egymástól. Megmaradt a barátságunk, senki sem haragszik senkire és minden happy marad. De… aztán nem bírtam sokáig… vagyis… nem bírtuk sokáig… Egyikünk sem. Sem ő, sem én. Minden nap beszéltünk, egyre többet és egyre gyakrabban… rájöttünk, hogy hiába a távolság és hiába minden, ami volt… nem tudunk egymás nélkül meglenni… Így végül… Nem sokkal az után, hogy hazajöttem Stockholmból, repültem is vissza. Igen. Vissza hozzá. Ő pedig várt rám a reptéren. Aztán minden olyan volt, mint a filmekben. Meglátott és mosolyogva szaladni kezdett felém, majd elnevettem magam és én is szaladtam. Egyikünket sem érdekelte a tömeg, akik néha nem túl jó szemmel néztek ránk. Csak egymást láttuk és akartuk! A nyakába ugrottam, magához ölelt és megcsókolt. Hosszan… Nagyon hosszan. Soha nem csókolt még így. Ennyi vággyal, ennyi érzéssel… ennyi szerelemmel.
Ott a stockholmi reptéren kezdődött minden, mikor egymásba botlottunk a nyár elején, majd ugyanott kezdődött újra minden. Egy új álom kezdete… egy új álomé, ami most már nem csak álom, hanem a valóság. Egy közös álom, egy közös élet, egy közös szerelem.
Most pedig én tartok a reptérre. Eric már úton van és hamarosan itt lesz, hogy együtt töltsük az időt az ünnepekig, majd a szentestét, aztán megyünk Athénba, mert a szüleim rágják a fülünket, hogy nem csinálhatunk olyat, hogy nem karácsonyozunk együtt. Úgyhogy muszáj leszünk odarepülni. Mondjuk nem bánom. Mert ennyire boldog még sosem voltam, és mindegy merre visz az élet, most már csak az a lényeg, hogy Eric mellettem legyen, hogy mellette lehessek és együtt töltsük az időt.

Beszálltam egy taxiba és kivitettem magam a reptérre. A gép épp leszállt, mikor odaértem. Megálltam a váróban és figyeltem, hogy mikor jön Eric. Átfutott az agyamon az a rengeteg élmény, amit együtt éltünk át, az a sok minden, amin átmentünk együtt olyan rövid idő alatt, és elmosolyodtam. Aztán megpillantottam a közeledő embertömegben. Ő is észrevett és rám mosolygott. Ez volt az a mosoly, ami megváltoztatta az életemet. Ez volt az a mosoly, amitől nem tudtam elszakadni, és amit most már minden nap élvezhetek életem végéig.