Sziasztok! :)
Ahogy megígértem a hétre, itt is az újabb rész!!! :)
Amint tudom hozom nektek az folytatást, csak mindig valami van ami közbe jön és ezért ne haragudjatok :$
Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeket továbbra is! Az eddigieket pedig nagyon köszönöm! El sem hinnétek mennyire örülök mindennek amit megosztotok velem, vagy ha írtok nekem^^
Csak bámultam magam elé, vagy éppen rá. Nem
tudtam elhinni, hogy mindez igaz. Annyira szürreális volt az egész, hogy
elmondhatatlan.
Ez nem lehet! Tuti csak hazudik!
Csak szórakozik velem megint! Ez tuti… más nem lehet. Nem… Annyira lesokkolt a
látvány, a tény, hogy mindvégig átvert, hogy nem tudtam megszólalni.
Folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben és már csak magam elé bámultam.
Megrohant a sok emlék, ami az elmúlt időszakból tódult elém. Próbáltam
összerakni a képeket. Átfutott a fejemben minden és rá kellett jönnöm, hogy
tényleg soha nem voltak egyszerre ugyanazon a helyen, hogy valami fura módon
mindig mikor eltűnt az egyik feltűnt a másik. Ez akkor miért nem volt nekem
rejtélyes? Pf… Miért? Mert bujkáltunk. Mert esély nem volt rá, hogy találkozzanak,
mivel minden arra ment ki, hogy soha ne fussanak össze. Az egyetlen alkalom
amikor közös programra voltak hivatottak, az meg arra játszott, hogy kezdjem
megutálni Drewt végre. Jól ki volt itt találva minden. Profin megoldotta a
dolgokat, hogy ne bukjon le, nagyon profin. És még bántott a lelkiismeret a
blog miatt, ő meg nem egy bloggal vert át, hanem kitalált egy embert!!! Elérte,
hogy beleszeressek… te jó ég… Atyavilág! Hogy lehettem ennyire nagyon hülye?
Hogy?
Fogtam a fejem és kínomban
felnevettem. Talán már kissé hisztérikusan. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a
helyzettel.
-
Ezt nem hiszem el. – fordultam el tőle.
-
Jenna… - hallottam amint közelebb lépked.
-
Ne… - emeltem fel a kezem és megfordultam.
Közvetlen ott állt már mellettem.
Hátráltam egy lépést és ezzel sikerült nekimennem a kanapénak és leülni rá
ugyanazzal a lendülettel. Utánam kapott, de ismét a kezeimmel jeleztem neki,
hogy ne érjen hozzám. Nem tudom mit csináltam volna vele, ha hozzám ér, de
valahogy most nem kívántam az érintését.
Leült a kanapé másik szélére és
kitört a néma csend. Egyikünk sem mondott semmit és annyira ijesztővé vált az
egész nesztelenség, hogy szerintem még a szívdobogását is hallottam néha. Azt
hiszem… vagy nem tudom…
Egyszerűen nem tudtam mit mondani
és azt sem, hogy mit érzek. Egyszerűen… el sem tudom mondani, hogy milyen
érzések lettek úrrá rajtam. Annyira lehetetlen és hihetetlen volt ez az egész
helyzet, hogy… erre nincsenek szavak.
Felkönyököltem a karfára és
fogtam a fejem. Nem tudtam magamhoz térni. Nem voltam képes felfogni, hogy ez
megtörtént. Hogy ez az egész tényleg igaz.
Volt valaki, akiről azt hittem szeret, aki mellettem volt… és volt egy
másik ember, aki miatt őrlődtem erre tessék. Most kiderül, hogy ez a két ember
egy és ugyanaz volt. Na erre varrjatok gombot!
Az a sok csók, az a sok titok,
amit megosztottunk egymással. És ő mindent tudott… Amit azt hittem, hogy egy
másik embernek mesélek, esetleg róla, az is ő maga volt és így semmi nem maradt
fedetlenül előtte… Szó szerint semmi. Elkerekedtek a szemeim, ahogy eszembe
jutott mik történtek Párizsban.
-
Te jó ég! – nyíltak meghökkenésre az ajkaim és
felegyenesedtem eddigi helyzetemből, majd Eric felé fordultam és vissza magam
elé – Te jó ég!
-
Mi a baj?
-
De hiszen… - folytattam és megint csendben maradtam.
Nem tudom miért, de valahogy
nehéz volt kimondani a tényeket. És fogalmam sem volt róla, hogy mindennek
örülök-e vagy sem. Annyira zűrzavaros minden, hogy most épp csak kaotikusnak
érzem és talán nem jónak azt, ami történt… ha másképp alakul meg valószínűleg
kiugranék a bőrömből, hogy mindez épp vele… de így… Káosz.
-
Jenna, kérlek… mondj valamit. – éreztem, ahogy közelebb
csúszik hozzám.
-
Mi lefeküdtünk egymással. – néztem rá végül és szembe
találkozott a tekintetünk.
Csak hallgatott. Vagyis… csak hallgattunk
és néztük egymást. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme? JENNA!! Fejezd
ezt be!
Megráztam a fejem és elkaptam a
tekintetem. Na tessék… most már azt is tudja, hogy még mindig zavarba jövök
attól, ahogy néz.
Mindenesetre, baromira sokkoltak a
tények is, ahogy kimondtam és tudatosult bennem minden. Úristen… Ez csak
bonyolódik és nehezedik, és egyre elveszettebbnek érzem magam.
-
Igen. – mondta végül.
-
És képes voltál megtenni így is… hogy átvertél…
-
Én… - térdelt mellém a kanapéra – Jenna én el sem tudom
mondani neked, hogy mennyire sajnálom! Már előtte elkezdett kínozni a
lelkiismeret… ott meg… egyszerűen annyira… annyira szeretlek, hogy nem bírtam
megállni, hogy ne tegyem meg… érted? Megőrülök tőled!!!
-
Szeretsz? – a dühtől már könnyek gyűltek a szemembe –
Szeretsz mi?! És mégis becsaptál!
-
Ne haragudj, kérlek!
-
Iszonyatosan szarul éreztem magam amiatt, hogy a blogot
vezetem erre tessék… te tudtál mindent, ráadásul még… áh! – felpattantam és el
akartam menni, de utánam jött és megállított.
-
Párizs volt az a pont, amikor a legaljasabb embernek
éreztem magam a földön.
-
Jól érezted… - kijött belőlem a gúny.
Azonnal én is egy aljadéknak
éreztem magam. Normális ez? Átvert, és mégsem tudok rá igazán haragudni. Eric
Saade! A fene egyen meg!!!
Elengedte a karomat, megfordult
és visszaindult a kanapé felé. Elhajította a parókát a kezéből, majd ledobta az
inget, ami rajta volt és így már újra Eric ült előttem abban a pólóban, ami
korábban is rajta volt. Bár még mindig csak félig meddig volt Eric. Volt egy kis
smink az arcán, ami változtatott a vonásain, de ugye mindez eddig nem tűnt fel.
Hihetetlen mi mindenre képes volt és mennyire jól kitervelte a dolgokat. Hihetetlen.
Ha nem így csinálja a dolgokat még komolyan azt mondanám rá, hogy zseniális. De
így nem tudom ezt mondani…
-
Nyugodtan elmehetsz, ha akarsz. Nem tartalak vissza.
Olyan mértékű keserűséget
sugárzott a hangja, hogy majd megszakadt a szívem. Akármit is teszek magammal,
soha nem tudok szívtelen lenni senkivel sem. Vele meg pláne nem. Jenna már csak
ilyen… és képtelen vagyok megváltozni. Hiába tette velem mindezt, nem tudom
gyűlölni őt, pedig szeretném! Értitek! Gyűlölni akarom őt, mert megérdemelné,
és… mégsem tudom ezt tenni. Ajj mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha menne a
dolog. Csak álltam ott és néztem őt. Nehéz ez az egész. Iszonyatosan nehéz…
-
Nem akarok elmenni. – nyögtem ki végül és meglepetten
nézett rám.
-
Tényleg? – láttam amint egy pici reménysugár átsuhan a
tekintetén.
-
Tényleg. – húzódott egy kis zavart mosolyra a szám.
Nem mentem vissza a kanapéhoz,
csak fogtam magam és törökülésbe ültem a földön, azon a ponton ahol épp álltam.
Újabb feszült csend. De már kicsit azért enyhült a helyzet. Nem tudom mire
számított, de az előző tekintetéből tuti arra, hogy majd azonnal lelépek
őrjöngve és soha többet nem szólok hozzá egy árva szót sem. És hogy soha többet
nem találkozunk… De nem bírnám ki nélküle. Még ezek után sem.
-
Értem már miért kezdted nekem szapulni Drewt…
-
Igen… el akartalak szakítani tőle.
-
De… miért csináltad?
-
Most mondtam.
-
Nem azt. Hanem az egészet. Miért találtad ki Drewt?
Láttam, ahogy megfeszül az arca
és átgondolja hogyan is fogalmazza meg a dolgokat. Ezer arcát láttam már
Ericnek, de ez új érzelem volt tőle.
-
Igazából… - kezdte - kíváncsi voltam rád. Hogy mit
gondolsz? Miket érzel? Érdekelt, hogy mit is gondolsz rólam, mint ember és,
hogy csak és kizárólag a hírnevemet akarod-e kihasználni, vagy tényleg bírsz
engem is. Bár, mivel álnéven írtad a blogodat is, sejthettem volna, hogy nem
így akarsz híres lenni… és… hát… nem gondoltam, hogy eddig fajulnak majd a
dolgok. Belém szerettél… vagyis Drewba…
-
Meg beléd is. – löktem oda alig hallhatóan, de láttam
amint rám pillant, úgyhogy meghallotta.
-
És belém is…
Igen, tényleg meghallotta.
-
Nem tudtam már mit tenni. Kezdtem kétségbeesni és egyre
jobban bántott az egész, de egyszerűen nem tudtam elmondani, mert tudtam, hogy
meg fogsz utálni.
-
És könnyebb volt így, hogy engem sározol be és te
tisztán maradsz…
-
Ez így ritka szörnyen hangzik… de igen. És el nem tudod
képzelni, hogy milyen egy szörnyetegnek érzem magam. Átvertelek téged… téged aki
a legjobb szívű, a legjobb szándékú ember vagy akit csak ismerek. Sajnálom.
Érted Jenna? Ha lenne a bocsánatkérésre egy olyan szó, amivel mindent semmissé
tudnék tenni és eltűntetni, akkor azzal kérnék tőled bocsánatot. – láttam amint
könnyek gyűltek a szemébe, de gyors letörölte azokat a pólója ujjával.
Hatalmasat sóhajtottam. Elszorult
a szívem, ahogy láttam rajta tényleg mennyire bánja a dolgot. Ajj Eric…
Közben pedig ahogy agyaltam
mindenen, rájöttem, hogy ezt egyedül biztos, hogy nem tudta volna véghezvinni.
Kellett, hogy segítsenek neki. Lehet, hogy…
-
És… Mindenki tudott róla, ugye? – fejeztem be hangosan
a gondolatot.
-
Igen.
-
Fantasztikus.
Tehát minden benne volt és
mindenki átvert.
-
Már régen le akartak állítani. Én voltam a hülye. Jöttek
állandóan, hogy Eric most már állj le, mert csak tönkreteszel mindent… igazuk
volt, de nem bírtam leállni… Mindig toltam, hogy még csak egy kicsit, aztán
vége… eltűnik Drew valami indokkal, de aztán… nem tudtam abbahagyni… Mindig
veled akartam lenni és mindent tudni akartam rólad. Nem bírtam elszakadni
tőled.
-
Hát… mint tudod én sem tőled… vagyis… Drewtól… vagy…
-
Bonyolult. – nevetett, de nem boldog nevetés volt.
-
Igen. – bólogattam.
-
Egyébként… tudod… vannak dolgok… amikre nem
számítottam.
-
Mire? – néztem rá.
Kémleltem az arcát, hogy bármit
is ki tudok-e deríteni a vonásaiból, de nem nagyon sejtettem mire gondolhat.
Bár így, hogy ennyi ideig ki tudott játszani, nem hiszem, hogy pont most fogok
tudni bármit is leolvasni az arcáról.
-
Arra, hogy egymásba fogunk szeretni.
Ahogy ezt kimondta a szívem
akkorát dobbant, hogy azt hittem kiugrik és ott fog pattogni előttünk a
szőnyegen. A gyomrom pedig szinte rögtön görcsberándult. Atya világ… még mindig
szeretem őt…
-
És most már tudod… A saját lelkiismeretemmel nem tudtam
szembenézni, és ezért téged bántottalak, amit nem akartam és így csak még
inkább a föld alá ástam magam a saját szememben és egyre csak romlott a
helyzet… Az egész hazudozás kezdett rossz irányba fajulni és nem akartalak
bántani… tényleg nem… de már nem volt visszaút…
-
Már mindegy.
-
Hát már az. – nevetett megint.
-
Tudod… nagyon fájt. – rám emelte a tekintetét - Amit
velem tettél. Ahogyan beszéltél velem, ahogy bántál velem.
-
Tudom. – éreztem újra a fájdalmat a hangjában.
-
Eric… én végig bíztam benned. És tudom, hogy egy szavam
nem lehet, mert a blog ott volt nekem is és nem mondtam el… de…
-
Jenna! Egy blog semmiség ehhez képest… Te egy
pillanatig ne kínozd magad! Érted? Tudtam az egészről, ahogy azt már te is
tudod… így végképp ne érezd magad rosszul! Én voltam a… - láttam amint elfojt
valamit, ami nem lett volna egy szép kifejezés.
Ismerem már annyira, hogy tudjam,
most minden rossznak elhordaná magát, csak nem akar még mélyebbre süllyedni a
szememben azzal, hogy ilyen szavakat használ. Hiába tette, amit tett, ő még
mindig Mr. Tökély… még ezek után is. Elkövette azt a hibát, hogy a saját
csapdájába esett. De hát… senki sem tökéletes igazán, nemdebár? De számomra még
így is az. Minden kis őrült hibájával együtt. Azzal együtt is, hogy játszott
velem. Basszus Jenna! Miért nem tudsz rá haragudni egy kicsit sem? Miért?
-
Lehet… - álltam fel – Azt hiszem… jobb, ha most
elmegyek.
Elindultam és akadálytalanul
kisétáltam az ajtón, majd az udvaron lassítottam a lépteimen, míg végül már az
utcán találtam magam. Nem jött utánam. Ennyi volt. De nem bírtam bent maradni
tovább. Úgy éreztem, hogy most jobb lesz egy kicsit, ha egyedül maradok a
gondolataimmal és mindennel együtt. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem.
Körbenéztem. Az egyik irány
ahonnan jöttem, a másik nem tudom, merre vezet. Hát menjünk arra… Most már nem
érdekel semmi.
A hűvös levegő végigszántotta az
arcomat, és ahogy lassan a könnyeimmel vegyültek, kezdett hideg lenni. Nem
bírtam tovább. Fájt. Szörnyen fájt, hogy ezt tette velem. Nem tudom elhinni,
hogy mindez igaz. Hogy mindez tényleg megtörtént. Eric… Miért? Csendben
sétáltam miközben potyogtak a könnyeim, amik most utat törtek maguknak. Nem
számítottam rá, hogy sírni fogok, de előbújt.
Nem is néztem merre megyek, csak
haladtam előre. Már percek óta magam voltam és a gondolataim és eljött az a
pillanat mikor úgy éreztem szükségem van arra a személyre, aki mindig mindenben
mellettem áll.
-
Szia te nő! –
vette fel vidáman a telefont szinte az első csengés után.
-
Becki.
-
Mi a baj? –
azonnal váltott a hangja vidámból aggódóvá, ahogy meghallotta az én hangom – Bántott? Mi történt? Beszéltél vele?
-
Hazudott nekem. Érted? – rögtön kitört belőlem.
-
De hát miben?
-
Mindvégig ő volt Drew!
-
HOGY MICSODA?
– ahogy meghallotta, kábé üvöltött a telefonba döbbenetében és el kellett
emelnem a fülemtől a készüléket – És még
ő kért számon téged?
-
Becki… - kezdtem és szép lassan mindent elmeséltem, ami
azóta történt, hogy Stockholmban vagyok.
Minden szót próbáltam
visszaidézni a beszélgetésekből és főleg abból, amit Eric mondott. Szükségem
volt rá, hogy valaki meghallgasson és tudtam, hogy Beckin kívül úgysem fogok
elmondani senkinek semmit sem. Ő volt az egyetlen ember, akiben annyira
megbíztam, hogy tudtam bármit elmondhatok neki és ő mindenben mellettem lesz,
amíg csak élek. És szükségem volt arra is, hogy mindent kibeszéljek magamból.
-
És most mi lesz
veletek?
-
Fogalmam sincs.
-
Nem irigyellek.
-
Szerinted mit tegyek?
-
Őszintén? Nem
tudom. Annyira lesokkolt ez az egész, hogy még fél kézzel most söpörgetem össze
a széthullott darabjaimat.
-
Megértem. – nevettem el magam.
Becki még a legbénább
helyzetekben is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Eric is ilyen… vagy
legalább is ilyen volt… de most nem tudom hányadán állunk, vagy mi lesz velünk.
-
Figyi csajszi, le
kell tegyelek, mert itt zűrzavar van… Majd értesíts amint van valami! Vagy ha
csak unod magad. A lényeg, hogy bármi van szólj!
-
Oké. Szia Becki.
-
Szia J! És fel a
fejjel!
-
Igyekszem. – feleltem, majd eltettem a zsebembe a
mobilomat.
Megálltam és körbenéztem. Már
fogalmam sem volt, hogy hol vagyok éppen, vagy merre járok. Egyáltalán nem
figyeltem az utat, annyira el voltam merülve a gondolataimban, de nem is
érdekelt. Szétnézem aztán elindultam arra, amerre szimpatikusabb volt. Már tényleg
egyáltalán nem érdekelt, hogy hol vagyok. Végszükség esetén hívok egy taxit,
aztán majd az elvisz a kis szállásomra.
Csak sétáltam előre és nem
törődtem semmivel. Hirtelen fékcsikorgást és dudaszót hallottam, majd hogy
valaki a nevemet kiáltja, és egy kar elkap, majd a földön fekszünk. A dudáló
autó elhajtott mellettünk, valamit kikiabálva a lehúzott ablakon, majd ott
maradtunk ketten. Annyira hirtelen és gyorsan történt minden, hogy fel sem
fogtam egy ideig az eseményeket. Végül észbe kaptam és eljutott a tudatomig,
hogy majdnem elütött egy autó…
-
Úristen Jenna, jól vagy? – néztem fel Ericre és nem
akartam elhinni, hogy tényleg ő az.
-
Igen. Jól. Azt hiszem. – álltam fel mellőle és rendbe
szedtem az öltözékem – Köszi.
-
Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha nem vagyok
itt…
-
Jöhettél volna megint a kórházba látogatni. – poroltam
a nadrágomat.
-
Jenna ez nem vicces.
-
Jó, oké, igazad van. Ne haragudj. – néztem rá és
váratlanul átölelt.
Olyan szorosan, hogy azt éreztem
soha nem akar elengedni. Tétováztam, nem tudtam mit tegyek, végül győztek az
érzéseim, visszaöleltem és a nyakába temettem az arcom.
-
Tudod… - kezdte, és ahogy a bőrömön éreztem a leheletét
kirázott a hideg – Minden dalomat csak és kizárólag neked énekeltem… Senki
másra nem tudok gondolni… Nem tudok
nélküled… - itt hirtelen abbahagyta és a szemeimbe nézett.
Megsimította az arcomat és
tudtam, hogy most mi következik. Meg fog csókolni. De nem hagytam… Meg akart
csókolni, de én nem hagytam.
-
Várj. – állítottam meg – Eric… - nyeltem egy nagyot - Mi
lesz most velünk?
-
Hmm… feleségül veszlek, szülsz nekem tíz gyereket és
boldogan élünk míg meg nem halunk. – mosolyodott el, mire felnevettem.
-
Tíz?
-
Kevés? Lehet több is. – nézett rám kérdőn.
-
Te nem vagy normális. – nevettem most már hangosabban,
majd mosolyogva néztem rá, mire ő is így tett.
-
Nagyon utálsz? – kérdezte.
-
Nem. – ráztam meg a fejem és beharaptam az alsó ajkam.
Nem tudok rád haragudni Eric
Szuperdögösmosoly Saade.
-
Aludjunk erre az egészre egyet?
-
Ühüm. – bólogattam – Talán ez lesz a legjobb.
-
Igen. Szépen átgondolunk mindent.
-
Igen.
Még mindig egymást néztük. Nem
tudtunk elszakadni a másik tekintetétől. Hihetetlenül bonyolult érzés volt ez
az egész. Bonyolult volt egyáltalán Ericet szeretni. Az ember azt hinné, ha
szerelmes lesz, majd minden tök egyszerű és vidám és boldog lesz, de nem.
Sajnos nem. És ezt a mi példánk is jól mutatja.
Elindultunk visszafelé. Legalább
ő tudta az utat így nem fogok eltévedni. Ha eljutunk a házáig, onnan meg már
visszatalálok bárhová.
-
Eric.
-
Tessék?
-
Miért jöttél utánam? – elmosolyodott a kérdésemre.
-
Nem bírtam otthon ülni. Tudni akartam, hogy minden oké
veled és jól vagy. És láttam, hogy nem hazafelé indulsz, így csendben
követtelek. Féltettelek Jenna.
Féltett? Ha ezt így folytatja
tovább… még lassan meg is köszönöm neki, hogy átvert… Kikészít.
-
És milyen jó, hogy utánam jöttél.
-
Igen. – bólogatott – Ugye tudod, hogy tényleg, teljes
szívemből sajnálom ezt az egészet.
-
Tudom.
Ezek után nem szóltunk egymáshoz
egyetlen szót sem. Csendben sétáltunk az utcán. Kicsit olyan volt az egész,
mintha csak mi ketten lettünk volna és senki más körülöttünk. Arra ocsúdtam
csak fel, mikor megéreztem a tenyerét és az ujjait az enyémeken. Megszorította
a kezem és nem engedte el. De én sem engedtem el az övét…
Végül már csak azt vettem észre,
ahogy megállunk a ház előtt és szembe fordul velem.
-
Hát akkor… Holnap találkozunk?
-
Igen. – bólintottam.
Közelebb lépett, a tarkómra
csúsztatta a jobb kezét, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Aztán
megszorította a kezem, és elköszöntünk. Elindultam arra amerről ideérkeztem.
Olyan érzés volt, mintha már milliónyi órája itt lennék, pedig alig telt el pár
óra…
Tudtam, hogy Eric még kint áll és
figyel. Biztos voltam benne, hogy kábé addig el sem fog tűnni onnan, míg látótávolságban
vagyok. Az egyik sarkon megálltam és intettem még neki, majd elindult befelé én
pedig tovább az utamra.
Lassúnak tűnt az út, de most
valahogy nem bántam. Még mindig kellett egy kicsit az egyedüllét. Még mindig
éreztem a csókját a homlokomon. Még mindig kavarogtak bennem az érzések…
Mikor megérkeztem a kis szobámba,
ledobtam a cuccaimat, felkaptam egy törülközőt és már indultam is a zuhany alá.
Jól esett. Nagyon jól. Élveztem a forró víz nyugtató hatását minden porcikámon.
Kicsit könnyebbnek éreztem magam tusolás után. Becsavartam a hajam egy
törülközőbe, majd magamra egyet és visszamentem a szobába. A táskámhoz léptem,
hogy elővegyem a pizsamámat, majd mikor nekiálltam kotorni a cuccok között, a
telefonom jelezte, hogy egy sms érkezett számomra. Mivel a kíváncsiságom nagyobb,
mint bármi más így rögtön elindultam, hogy megnézzem mit is kaptam. Eric írt.
Megdobbant a szívem. Megnyitottam. Mikor elolvastam azt az egyetlen sort, úgy
éreztem rögtön fel kell öltöznöm, visszamennem hozzá és megcsókolnom és soha
többet nem elengednem őt.
Ez állt az üzenetben: Forgive me,
I am sorry, fucked up all we had!