2014. november 21., péntek

35. Fejezet - Forgive me

 Sziasztok! :)

Ahogy megígértem a hétre, itt is az újabb rész!!! :) 
Amint tudom hozom nektek az folytatást, csak mindig valami van ami közbe jön és ezért ne haragudjatok :$

Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeket továbbra is! Az eddigieket pedig nagyon köszönöm! El sem hinnétek mennyire örülök mindennek amit megosztotok velem, vagy ha írtok nekem^^ 









Csak bámultam magam elé, vagy éppen rá. Nem tudtam elhinni, hogy mindez igaz. Annyira szürreális volt az egész, hogy elmondhatatlan.
Ez nem lehet! Tuti csak hazudik! Csak szórakozik velem megint! Ez tuti… más nem lehet. Nem… Annyira lesokkolt a látvány, a tény, hogy mindvégig átvert, hogy nem tudtam megszólalni. Folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben és már csak magam elé bámultam. Megrohant a sok emlék, ami az elmúlt időszakból tódult elém. Próbáltam összerakni a képeket. Átfutott a fejemben minden és rá kellett jönnöm, hogy tényleg soha nem voltak egyszerre ugyanazon a helyen, hogy valami fura módon mindig mikor eltűnt az egyik feltűnt a másik. Ez akkor miért nem volt nekem rejtélyes? Pf… Miért? Mert bujkáltunk. Mert esély nem volt rá, hogy találkozzanak, mivel minden arra ment ki, hogy soha ne fussanak össze. Az egyetlen alkalom amikor közös programra voltak hivatottak, az meg arra játszott, hogy kezdjem megutálni Drewt végre. Jól ki volt itt találva minden. Profin megoldotta a dolgokat, hogy ne bukjon le, nagyon profin. És még bántott a lelkiismeret a blog miatt, ő meg nem egy bloggal vert át, hanem kitalált egy embert!!! Elérte, hogy beleszeressek… te jó ég… Atyavilág! Hogy lehettem ennyire nagyon hülye? Hogy?
Fogtam a fejem és kínomban felnevettem. Talán már kissé hisztérikusan. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
-          Ezt nem hiszem el. – fordultam el tőle.
-          Jenna… - hallottam amint közelebb lépked.
-          Ne… - emeltem fel a kezem és megfordultam.
Közvetlen ott állt már mellettem. Hátráltam egy lépést és ezzel sikerült nekimennem a kanapénak és leülni rá ugyanazzal a lendülettel. Utánam kapott, de ismét a kezeimmel jeleztem neki, hogy ne érjen hozzám. Nem tudom mit csináltam volna vele, ha hozzám ér, de valahogy most nem kívántam az érintését.
Leült a kanapé másik szélére és kitört a néma csend. Egyikünk sem mondott semmit és annyira ijesztővé vált az egész nesztelenség, hogy szerintem még a szívdobogását is hallottam néha. Azt hiszem… vagy nem tudom…
Egyszerűen nem tudtam mit mondani és azt sem, hogy mit érzek. Egyszerűen… el sem tudom mondani, hogy milyen érzések lettek úrrá rajtam. Annyira lehetetlen és hihetetlen volt ez az egész helyzet, hogy… erre nincsenek szavak.
Felkönyököltem a karfára és fogtam a fejem. Nem tudtam magamhoz térni. Nem voltam képes felfogni, hogy ez megtörtént. Hogy ez az egész tényleg igaz.  Volt valaki, akiről azt hittem szeret, aki mellettem volt… és volt egy másik ember, aki miatt őrlődtem erre tessék. Most kiderül, hogy ez a két ember egy és ugyanaz volt. Na erre varrjatok gombot!
Az a sok csók, az a sok titok, amit megosztottunk egymással. És ő mindent tudott… Amit azt hittem, hogy egy másik embernek mesélek, esetleg róla, az is ő maga volt és így semmi nem maradt fedetlenül előtte… Szó szerint semmi. Elkerekedtek a szemeim, ahogy eszembe jutott mik történtek Párizsban.
-          Te jó ég! – nyíltak meghökkenésre az ajkaim és felegyenesedtem eddigi helyzetemből, majd Eric felé fordultam és vissza magam elé – Te jó ég!
-          Mi a baj?
-          De hiszen… - folytattam és megint csendben maradtam.
Nem tudom miért, de valahogy nehéz volt kimondani a tényeket. És fogalmam sem volt róla, hogy mindennek örülök-e vagy sem. Annyira zűrzavaros minden, hogy most épp csak kaotikusnak érzem és talán nem jónak azt, ami történt… ha másképp alakul meg valószínűleg kiugranék a bőrömből, hogy mindez épp vele… de így… Káosz.
-          Jenna, kérlek… mondj valamit. – éreztem, ahogy közelebb csúszik hozzám.
-          Mi lefeküdtünk egymással. – néztem rá végül és szembe találkozott a tekintetünk.
Csak hallgatott. Vagyis… csak hallgattunk és néztük egymást. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme? JENNA!! Fejezd ezt be!
Megráztam a fejem és elkaptam a tekintetem. Na tessék… most már azt is tudja, hogy még mindig zavarba jövök attól, ahogy néz.
Mindenesetre, baromira sokkoltak a tények is, ahogy kimondtam és tudatosult bennem minden. Úristen… Ez csak bonyolódik és nehezedik, és egyre elveszettebbnek érzem magam.
-          Igen. – mondta végül.
-          És képes voltál megtenni így is… hogy átvertél…
-          Én… - térdelt mellém a kanapéra – Jenna én el sem tudom mondani neked, hogy mennyire sajnálom! Már előtte elkezdett kínozni a lelkiismeret… ott meg… egyszerűen annyira… annyira szeretlek, hogy nem bírtam megállni, hogy ne tegyem meg… érted? Megőrülök tőled!!!
-          Szeretsz? – a dühtől már könnyek gyűltek a szemembe – Szeretsz mi?! És mégis becsaptál!
-          Ne haragudj, kérlek!
-          Iszonyatosan szarul éreztem magam amiatt, hogy a blogot vezetem erre tessék… te tudtál mindent, ráadásul még… áh! – felpattantam és el akartam menni, de utánam jött és megállított.
-          Párizs volt az a pont, amikor a legaljasabb embernek éreztem magam a földön.
-          Jól érezted… - kijött belőlem a gúny.
Azonnal én is egy aljadéknak éreztem magam. Normális ez? Átvert, és mégsem tudok rá igazán haragudni. Eric Saade! A fene egyen meg!!!
Elengedte a karomat, megfordult és visszaindult a kanapé felé. Elhajította a parókát a kezéből, majd ledobta az inget, ami rajta volt és így már újra Eric ült előttem abban a pólóban, ami korábban is rajta volt. Bár még mindig csak félig meddig volt Eric. Volt egy kis smink az arcán, ami változtatott a vonásain, de ugye mindez eddig nem tűnt fel. Hihetetlen mi mindenre képes volt és mennyire jól kitervelte a dolgokat. Hihetetlen. Ha nem így csinálja a dolgokat még komolyan azt mondanám rá, hogy zseniális. De így nem tudom ezt mondani…
-          Nyugodtan elmehetsz, ha akarsz. Nem tartalak vissza.
Olyan mértékű keserűséget sugárzott a hangja, hogy majd megszakadt a szívem. Akármit is teszek magammal, soha nem tudok szívtelen lenni senkivel sem. Vele meg pláne nem. Jenna már csak ilyen… és képtelen vagyok megváltozni. Hiába tette velem mindezt, nem tudom gyűlölni őt, pedig szeretném! Értitek! Gyűlölni akarom őt, mert megérdemelné, és… mégsem tudom ezt tenni. Ajj mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha menne a dolog. Csak álltam ott és néztem őt. Nehéz ez az egész. Iszonyatosan nehéz…
-          Nem akarok elmenni. – nyögtem ki végül és meglepetten nézett rám.
-          Tényleg? – láttam amint egy pici reménysugár átsuhan a tekintetén.
-          Tényleg. – húzódott egy kis zavart mosolyra a szám.
Nem mentem vissza a kanapéhoz, csak fogtam magam és törökülésbe ültem a földön, azon a ponton ahol épp álltam. Újabb feszült csend. De már kicsit azért enyhült a helyzet. Nem tudom mire számított, de az előző tekintetéből tuti arra, hogy majd azonnal lelépek őrjöngve és soha többet nem szólok hozzá egy árva szót sem. És hogy soha többet nem találkozunk… De nem bírnám ki nélküle. Még ezek után sem.
-          Értem már miért kezdted nekem szapulni Drewt…
-          Igen… el akartalak szakítani tőle.
-          De… miért csináltad?
-          Most mondtam.
-          Nem azt. Hanem az egészet. Miért találtad ki Drewt?
Láttam, ahogy megfeszül az arca és átgondolja hogyan is fogalmazza meg a dolgokat. Ezer arcát láttam már Ericnek, de ez új érzelem volt tőle.
-          Igazából… - kezdte - kíváncsi voltam rád. Hogy mit gondolsz? Miket érzel? Érdekelt, hogy mit is gondolsz rólam, mint ember és, hogy csak és kizárólag a hírnevemet akarod-e kihasználni, vagy tényleg bírsz engem is. Bár, mivel álnéven írtad a blogodat is, sejthettem volna, hogy nem így akarsz híres lenni… és… hát… nem gondoltam, hogy eddig fajulnak majd a dolgok. Belém szerettél… vagyis Drewba…
-          Meg beléd is. – löktem oda alig hallhatóan, de láttam amint rám pillant, úgyhogy meghallotta.
-          És belém is…
Igen, tényleg meghallotta.
-          Nem tudtam már mit tenni. Kezdtem kétségbeesni és egyre jobban bántott az egész, de egyszerűen nem tudtam elmondani, mert tudtam, hogy meg fogsz utálni.
-          És könnyebb volt így, hogy engem sározol be és te tisztán maradsz…
-          Ez így ritka szörnyen hangzik… de igen. És el nem tudod képzelni, hogy milyen egy szörnyetegnek érzem magam. Átvertelek téged… téged aki a legjobb szívű, a legjobb szándékú ember vagy akit csak ismerek. Sajnálom. Érted Jenna? Ha lenne a bocsánatkérésre egy olyan szó, amivel mindent semmissé tudnék tenni és eltűntetni, akkor azzal kérnék tőled bocsánatot. – láttam amint könnyek gyűltek a szemébe, de gyors letörölte azokat a pólója ujjával.
Hatalmasat sóhajtottam. Elszorult a szívem, ahogy láttam rajta tényleg mennyire bánja a dolgot. Ajj Eric…
Közben pedig ahogy agyaltam mindenen, rájöttem, hogy ezt egyedül biztos, hogy nem tudta volna véghezvinni. Kellett, hogy segítsenek neki. Lehet, hogy…
-          És… Mindenki tudott róla, ugye? – fejeztem be hangosan a gondolatot.
-          Igen.
-          Fantasztikus.
Tehát minden benne volt és mindenki átvert.
-          Már régen le akartak állítani. Én voltam a hülye. Jöttek állandóan, hogy Eric most már állj le, mert csak tönkreteszel mindent… igazuk volt, de nem bírtam leállni… Mindig toltam, hogy még csak egy kicsit, aztán vége… eltűnik Drew valami indokkal, de aztán… nem tudtam abbahagyni… Mindig veled akartam lenni és mindent tudni akartam rólad. Nem bírtam elszakadni tőled.
-          Hát… mint tudod én sem tőled… vagyis… Drewtól… vagy…
-          Bonyolult. – nevetett, de nem boldog nevetés volt.
-          Igen. – bólogattam.
-          Egyébként… tudod… vannak dolgok… amikre nem számítottam.
-          Mire? – néztem rá.
Kémleltem az arcát, hogy bármit is ki tudok-e deríteni a vonásaiból, de nem nagyon sejtettem mire gondolhat. Bár így, hogy ennyi ideig ki tudott játszani, nem hiszem, hogy pont most fogok tudni bármit is leolvasni az arcáról.
-          Arra, hogy egymásba fogunk szeretni.
Ahogy ezt kimondta a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem kiugrik és ott fog pattogni előttünk a szőnyegen. A gyomrom pedig szinte rögtön görcsberándult. Atya világ… még mindig szeretem őt…
-          És most már tudod… A saját lelkiismeretemmel nem tudtam szembenézni, és ezért téged bántottalak, amit nem akartam és így csak még inkább a föld alá ástam magam a saját szememben és egyre csak romlott a helyzet… Az egész hazudozás kezdett rossz irányba fajulni és nem akartalak bántani… tényleg nem… de már nem volt visszaút…
-          Már mindegy.
-          Hát már az. – nevetett megint.
-          Tudod… nagyon fájt. – rám emelte a tekintetét - Amit velem tettél. Ahogyan beszéltél velem, ahogy bántál velem.
-          Tudom. – éreztem újra a fájdalmat a hangjában.
-          Eric… én végig bíztam benned. És tudom, hogy egy szavam nem lehet, mert a blog ott volt nekem is és nem mondtam el… de…
-          Jenna! Egy blog semmiség ehhez képest… Te egy pillanatig ne kínozd magad! Érted? Tudtam az egészről, ahogy azt már te is tudod… így végképp ne érezd magad rosszul! Én voltam a… - láttam amint elfojt valamit, ami nem lett volna egy szép kifejezés.
Ismerem már annyira, hogy tudjam, most minden rossznak elhordaná magát, csak nem akar még mélyebbre süllyedni a szememben azzal, hogy ilyen szavakat használ. Hiába tette, amit tett, ő még mindig Mr. Tökély… még ezek után is. Elkövette azt a hibát, hogy a saját csapdájába esett. De hát… senki sem tökéletes igazán, nemdebár? De számomra még így is az. Minden kis őrült hibájával együtt. Azzal együtt is, hogy játszott velem. Basszus Jenna! Miért nem tudsz rá haragudni egy kicsit sem? Miért?
-          Lehet… - álltam fel – Azt hiszem… jobb, ha most elmegyek.
Elindultam és akadálytalanul kisétáltam az ajtón, majd az udvaron lassítottam a lépteimen, míg végül már az utcán találtam magam. Nem jött utánam. Ennyi volt. De nem bírtam bent maradni tovább. Úgy éreztem, hogy most jobb lesz egy kicsit, ha egyedül maradok a gondolataimmal és mindennel együtt. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem.
Körbenéztem. Az egyik irány ahonnan jöttem, a másik nem tudom, merre vezet. Hát menjünk arra… Most már nem érdekel semmi.
A hűvös levegő végigszántotta az arcomat, és ahogy lassan a könnyeimmel vegyültek, kezdett hideg lenni. Nem bírtam tovább. Fájt. Szörnyen fájt, hogy ezt tette velem. Nem tudom elhinni, hogy mindez igaz. Hogy mindez tényleg megtörtént. Eric… Miért? Csendben sétáltam miközben potyogtak a könnyeim, amik most utat törtek maguknak. Nem számítottam rá, hogy sírni fogok, de előbújt.
Nem is néztem merre megyek, csak haladtam előre. Már percek óta magam voltam és a gondolataim és eljött az a pillanat mikor úgy éreztem szükségem van arra a személyre, aki mindig mindenben mellettem áll.
-          Szia te nő! – vette fel vidáman a telefont szinte az első csengés után.
-          Becki.
-          Mi a baj? – azonnal váltott a hangja vidámból aggódóvá, ahogy meghallotta az én hangom – Bántott? Mi történt? Beszéltél vele?
-          Hazudott nekem. Érted? – rögtön kitört belőlem.
-          De hát miben?
-          Mindvégig ő volt Drew!
-          HOGY MICSODA? – ahogy meghallotta, kábé üvöltött a telefonba döbbenetében és el kellett emelnem a fülemtől a készüléket – És még ő kért számon téged?
-          Becki… - kezdtem és szép lassan mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy Stockholmban vagyok.
Minden szót próbáltam visszaidézni a beszélgetésekből és főleg abból, amit Eric mondott. Szükségem volt rá, hogy valaki meghallgasson és tudtam, hogy Beckin kívül úgysem fogok elmondani senkinek semmit sem. Ő volt az egyetlen ember, akiben annyira megbíztam, hogy tudtam bármit elmondhatok neki és ő mindenben mellettem lesz, amíg csak élek. És szükségem volt arra is, hogy mindent kibeszéljek magamból.
-          És most mi lesz veletek?
-          Fogalmam sincs.
-          Nem irigyellek.
-          Szerinted mit tegyek?
-          Őszintén? Nem tudom. Annyira lesokkolt ez az egész, hogy még fél kézzel most söpörgetem össze a széthullott darabjaimat.
-          Megértem. – nevettem el magam.
Becki még a legbénább helyzetekben is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Eric is ilyen… vagy legalább is ilyen volt… de most nem tudom hányadán állunk, vagy mi lesz velünk.
-          Figyi csajszi, le kell tegyelek, mert itt zűrzavar van… Majd értesíts amint van valami! Vagy ha csak unod magad. A lényeg, hogy bármi van szólj!
-          Oké. Szia Becki.
-          Szia J! És fel a fejjel!
-          Igyekszem. – feleltem, majd eltettem a zsebembe a mobilomat.
Megálltam és körbenéztem. Már fogalmam sem volt, hogy hol vagyok éppen, vagy merre járok. Egyáltalán nem figyeltem az utat, annyira el voltam merülve a gondolataimban, de nem is érdekelt. Szétnézem aztán elindultam arra, amerre szimpatikusabb volt. Már tényleg egyáltalán nem érdekelt, hogy hol vagyok. Végszükség esetén hívok egy taxit, aztán majd az elvisz a kis szállásomra.
Csak sétáltam előre és nem törődtem semmivel. Hirtelen fékcsikorgást és dudaszót hallottam, majd hogy valaki a nevemet kiáltja, és egy kar elkap, majd a földön fekszünk. A dudáló autó elhajtott mellettünk, valamit kikiabálva a lehúzott ablakon, majd ott maradtunk ketten. Annyira hirtelen és gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam egy ideig az eseményeket. Végül észbe kaptam és eljutott a tudatomig, hogy majdnem elütött egy autó…
-          Úristen Jenna, jól vagy? – néztem fel Ericre és nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az.
-          Igen. Jól. Azt hiszem. – álltam fel mellőle és rendbe szedtem az öltözékem – Köszi.
-          Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha nem vagyok itt…
-          Jöhettél volna megint a kórházba látogatni. – poroltam a nadrágomat.
-          Jenna ez nem vicces.
-          Jó, oké, igazad van. Ne haragudj. – néztem rá és váratlanul átölelt.
Olyan szorosan, hogy azt éreztem soha nem akar elengedni. Tétováztam, nem tudtam mit tegyek, végül győztek az érzéseim, visszaöleltem és a nyakába temettem az arcom.
-          Tudod… - kezdte, és ahogy a bőrömön éreztem a leheletét kirázott a hideg – Minden dalomat csak és kizárólag neked énekeltem… Senki másra nem tudok gondolni…  Nem tudok nélküled… - itt hirtelen abbahagyta és a szemeimbe nézett.
Megsimította az arcomat és tudtam, hogy most mi következik. Meg fog csókolni. De nem hagytam… Meg akart csókolni, de én nem hagytam.
-          Várj. – állítottam meg – Eric… - nyeltem egy nagyot - Mi lesz most velünk?
-          Hmm… feleségül veszlek, szülsz nekem tíz gyereket és boldogan élünk míg meg nem halunk. – mosolyodott el, mire felnevettem.
-          Tíz?
-          Kevés? Lehet több is. – nézett rám kérdőn.
-          Te nem vagy normális. – nevettem most már hangosabban, majd mosolyogva néztem rá, mire ő is így tett.
-          Nagyon utálsz? – kérdezte.
-          Nem. – ráztam meg a fejem és beharaptam az alsó ajkam.
Nem tudok rád haragudni Eric Szuperdögösmosoly Saade.
-          Aludjunk erre az egészre egyet?
-          Ühüm. – bólogattam – Talán ez lesz a legjobb.
-          Igen. Szépen átgondolunk mindent.
-          Igen.
Még mindig egymást néztük. Nem tudtunk elszakadni a másik tekintetétől. Hihetetlenül bonyolult érzés volt ez az egész. Bonyolult volt egyáltalán Ericet szeretni. Az ember azt hinné, ha szerelmes lesz, majd minden tök egyszerű és vidám és boldog lesz, de nem. Sajnos nem. És ezt a mi példánk is jól mutatja.
Elindultunk visszafelé. Legalább ő tudta az utat így nem fogok eltévedni. Ha eljutunk a házáig, onnan meg már visszatalálok bárhová.
-          Eric.
-          Tessék?
-          Miért jöttél utánam? – elmosolyodott a kérdésemre.
-          Nem bírtam otthon ülni. Tudni akartam, hogy minden oké veled és jól vagy. És láttam, hogy nem hazafelé indulsz, így csendben követtelek. Féltettelek Jenna.
Féltett? Ha ezt így folytatja tovább… még lassan meg is köszönöm neki, hogy átvert… Kikészít.
-          És milyen jó, hogy utánam jöttél.
-          Igen. – bólogatott – Ugye tudod, hogy tényleg, teljes szívemből sajnálom ezt az egészet.
-          Tudom.
Ezek után nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Csendben sétáltunk az utcán. Kicsit olyan volt az egész, mintha csak mi ketten lettünk volna és senki más körülöttünk. Arra ocsúdtam csak fel, mikor megéreztem a tenyerét és az ujjait az enyémeken. Megszorította a kezem és nem engedte el. De én sem engedtem el az övét…
Végül már csak azt vettem észre, ahogy megállunk a ház előtt és szembe fordul velem.
-          Hát akkor… Holnap találkozunk?
-          Igen. – bólintottam.
Közelebb lépett, a tarkómra csúsztatta a jobb kezét, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Aztán megszorította a kezem, és elköszöntünk. Elindultam arra amerről ideérkeztem. Olyan érzés volt, mintha már milliónyi órája itt lennék, pedig alig telt el pár óra…
Tudtam, hogy Eric még kint áll és figyel. Biztos voltam benne, hogy kábé addig el sem fog tűnni onnan, míg látótávolságban vagyok. Az egyik sarkon megálltam és intettem még neki, majd elindult befelé én pedig tovább az utamra.
Lassúnak tűnt az út, de most valahogy nem bántam. Még mindig kellett egy kicsit az egyedüllét. Még mindig éreztem a csókját a homlokomon. Még mindig kavarogtak bennem az érzések…
Mikor megérkeztem a kis szobámba, ledobtam a cuccaimat, felkaptam egy törülközőt és már indultam is a zuhany alá. Jól esett. Nagyon jól. Élveztem a forró víz nyugtató hatását minden porcikámon. Kicsit könnyebbnek éreztem magam tusolás után. Becsavartam a hajam egy törülközőbe, majd magamra egyet és visszamentem a szobába. A táskámhoz léptem, hogy elővegyem a pizsamámat, majd mikor nekiálltam kotorni a cuccok között, a telefonom jelezte, hogy egy sms érkezett számomra. Mivel a kíváncsiságom nagyobb, mint bármi más így rögtön elindultam, hogy megnézzem mit is kaptam. Eric írt. Megdobbant a szívem. Megnyitottam. Mikor elolvastam azt az egyetlen sort, úgy éreztem rögtön fel kell öltöznöm, visszamennem hozzá és megcsókolnom és soha többet nem elengednem őt.

Ez állt az üzenetben: Forgive me, I am sorry, fucked up all we had!




2014. november 17., hétfő

Egy kis köztes :)

Sziasztok! :)

Hamarosan a végére érünk a történetnek, amit még én is sajnálok, mert nagyon szeretem írni. :) 

A fiatalok sorsa hamarosan megpecsételődik. De mi lesz velük? :D

Érdekelne a véleményetek! :) Kíváncsi vagyok mindenre amit gondoltok. Összevesznek-e? Vagy kibékülnek? Soha többet nem állnak szóba egymással? Vagy megbeszélik a dolgokat? 

Mit gondoltok? :)

Remélem megosztjátok velem a gondolataitokat! :D







Közben írom a fejezetet, csak lassan haladok, mert mindig van valami :/ És tudom egy kommentárban kérdésre válaszoltam a múlt héten, hogy még azon a héten meg lesz a rész és ezer bocsánat érte, hogy nem sikerült elkészülnöm vele, de a héten most már tuti lesz!