34. Fejezet - Vallomás

Sziasztok! :) 

Újra itt! :) Köszönöm az eddigi véleményeket! Nagyon örülök mindennek^^ 

Hát, gondolom érzitek, hogy már eléggé a történet vége felé közeledünk. Ez a fejezet sok kérdésre választ ad. Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket és a reakciókat. :)

Hirtelen azt éreztem, hogy két kéz utánam nyúl, de már a teljes eséstől nem tudott megmenteni, így mind a ketten a fűben kötöttünk ki. Bámultam az eget. Mintha megfagytam volna és valami földöntúli erő nem engedné, hogy az izmaimat én irányíthassam. Olyan volt, mintha vele is ez történt volna. Egy ideig egyikünk sem mozdult.

 Kicsit olyan volt, mintha nem akartuk volna megtörni ezt a pillanatot. Mintha így akartuk volna tölteni a hátralévő időt, ami még az életünkből van. A tudatalatti cselekedete? Aimer Jenna Diélia… Már megint képzelődsz. Lehet, hogy csak én éreztem mindezt így, de… lehet, hogy titkon még mindig szeretném, ha a karjai közé fogna… de… ha ő nem, akkor miért nem engedett még el?

Eddig rá se mertem nézni, mert éreztem, hogy közel van. Féltem, hogy túl közel és majd nem bírok magammal és a nyakába vetem magam, mert vagyok ennyire zizzent, ha a közelembe kerül. De előbb utóbb, muszáj lesz megtörni ezt a pillanatot, mert nem azért jöttem, hogy leessek a fáról, aztán Erickel együtt a fűben feküdjünk egész álló nap.

Aztán végül… erőt vettem magamon és felé fordultam. Úgy lett, ahogy sejtettem… Azonnal szembetaláltam magam azokkal a mély barna szemeivel, amiket úgy szerettem. Rögtön elvesztem bennük. Most jövök csak rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem. A szemei, a hangja, az érintése, vagyis Eric maga, úgy ahogy van. Összeszedtem végül magam és próbáltam rendezni a gondolataimat, hogy valami értelmeset sikerüljön kipréselni a számon. Már épp nyitottam volna szóra azt, hogy megköszönjem a segítségét, amiért nem hagyta, hogy kitörjem a nyakam, mikor megszólalt:

-          Még jó, hogy nem térköves az udvar. – pattant fel.

Megszólalt! A hangja. Egyszerűen megöl… hát még ha énekel… de várjunk csak? Mit is mondott?

-          Ennyi? Még jó, hogy nem térköves az udvar? Semmi hiányoztál? Vagy de jó hogy itt vagy… vagy nem ütötted meg magad? Vagy csak egyszerűen egy hello? Áh, mindegy is… nem is értem mit keresek itt. – álltam fel a földről és leporoltam magam és minden kérdésem nyomatékosítására még lendületesebben söprögettem a ruháimat.

Magamban zsörtölődtem tovább, majd arra lettem figyelmes, hogy nem jön válasz, aztán hirtelen nevetni kezd. Tuti, hogy végigmosolyogta a kis kirohanásomat és most már nem bírta tovább.

-          Most meg mit nevetsz?

-          Semmit sem változtál. – mosolygott rám.

Egy ideig csak néztünk egymásra. Ő mosolygott én meg egyre jobban zavarba jöttem a tekintetétől.

-          De te sem. – feleltem, de már én sem bírtam ki mosolygás nélkül, és próbáltam rejteni a pirosodó arcomat.

Végiggondoltam, hogy mit műveltem le az előbb és már saját magamon nevetnem kellett. Tényleg nem vagyok teljesen normális.

-          Egyébként. Azt én is szeretném tudni, hogy mit keresel itt. – váltott végül vissza komolyba és úgy méregetett, mintha ki tudná olvasni a tekintetemből mi is a célom.

Végül egyszerűen csak kimondtam a tényeket:

-          Beszélni szeretnék veled.

-          Az jó. – bólintott, mintha ezt a választ szerette volna hallani - Mert én is veled. – intett a fejével, majd elindult a házba, én pedig követtem.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem átszakítja a mellkasomat. Semmit sem változott az, ahogy képes hatni rám. Kezdem úgy érezni… részemről semmi sem változott az érzések szempontjából. Hiába történt, ami történt, hiába volt velem sokszor bunkó, mégsem tudok rá haragudni.

Persze, ott lappang bennem ez a kellemetlen érzés amiatt, hogy átvertem, de ezért jöttem: tisztázni mindent. Abszolút teljesen mindent, hogy tisztalappal kezdhessük. Nem akarok több hazugságot és átverést. Ő sem ússza meg, hogy ne mondja el a titkot, amit már régóta akart. Épp itt lesz az ideje annak is… Ma mindenre fény derül. Legalább is remélem… Nagyon remélem.

Besétáltunk az ajtón, majd leült a szemben lévő kanapéra, és mutatta, hogy üljek oda én is. Lassan odasétáltam és leültem. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem túl feltűnően kifújni, de ez valószínűleg nem sikerült, mert szinte azonnal nevetett egyet. Kicsit olyan, mintha ő is annyira zavarban lenne, mint én. Ez lehetséges? Áh, nem hiszem hogy Mr. Tökéletes Eric Saade zavarban lenne egy olyan lánytól, mint én. Bár… tudván, hogy mi volt közöttünk… De abban biztos lehet, hogy nem megyek el ma anélkül, hogy ne árulja el a titkot, amihez eddig nem volt bátorsága.

-          Kérsz valamit? – kérdezte és szünet - Enni? – újabb szünet- Inni?- itt már igyekezett nem túl sokáig agyalni mit mondjon mert észlelte, hogy ez így egy kicsit vicces - Ahogy észlelem, gyalog jöttél… nincs jó idő, gondolom kicsit átfagytál. Csinálok forró csokit. – mondta és még mielőtt megállíthattam volna, már el is tűnt.

Hallottam amint csörömpölni kezd, és nyitogatja a szekrényajtókat. Kicsit olyan volt, mintha kétségbeesetten keresne valamit és nem, mint aki csak épp kiszaladt a konyhába megcsinálni a csokit. Valami itt nem igazán stimmel. Eric nem teljesen önmaga. Hova tűnt a magabiztossága? Mi történt veled Mr. Mosoly? Mi jár a fejedben, ami ennyire szétszórttá tesz? Lehet, hogy én vagyok az oka? Á, azt nem hinném. De igazából… nem, nem az biztos, hogy nem lehet… Az is előfordulhat, hogy csak amiatt ilyen, mert már megbánta ahogyan beszélt velem, mikor elváltunk egymástól.

Hirtelen hangos csörgés szűrődött ki a konyhából és Eric szitkozódása.

-          Minden rendben? – kiáltottam be.

-          Igen! Igen… - felelte, majd még mondott valamit, de annyira halkan, hogy én már nem értettem milyen szavak hagyják el az ajkait.

Az ajkait, amikkel annyiszor megcsókolt. Ahogy ebbe belegondoltam rögtön beleremegett a gyomrom, és a lábaimat is inkább felhúztam magam alá. Próbáltam minél összeszedettebb maradni, ha már Eric úgyis szétesett. Valakinek nem ártana, ha észnél marad, pedig én is kezdtem elveszíteni minden kontrollomat a testem felett és úgy éreztem, ha egy pillanatra ellazulok, azonnal szétesem és 3 dimenziós puzzleként árulhatnának valami játékboltban.

Még hallottam néhány elharapott szidalmat, majd Eric visszasétált hozzám két gőzölgő bögrével.

-          Köszi. – vettem el tőle óvatosan a forró kis edényt, és mosolyogva néztem rá, hogy nem is régen Alex társaságában is kavargattam egy bögrével.

-          Szívesen. – mosolygott rám.

Leült, majd csak szorongatta a kezében lévő hasonlóan forró italt és nem szólt semmit. Hol rám nézett, hol a kezére, hol maga elé. Most már biztos: Mr. Popular zavarban van.

-          Akkor? – tettem fel végül a kis kérdésemet.

-          Akkor? – ismételte meg, mintha csak így tudná felfogni az az egyetlen szót amit felé irányítottam -  Kezdd te… azt hiszem… elvégre ezért jöttél. Vagy nem?

-          De igen. – nevettem el magam.

Az egész helyzet szörnyen komikus volt. Mind a ketten zavarban és nem tudjuk, hogy hogyan kezdjük el ezt az egészet. De azt hiszem, tényleg nekem kell előrukkolnom hamarabb a dolgokkal. Úgyhogy Jenna szedd össze magad és hajrá! Végül hiába kezdtem magam ráállítani a kis vallomásomra, mégis ő szólalt meg hamarabb.

-          Ma ugye őszinték leszünk egymással? – kérdezte.

-          Igen. – feleltem.

-          Mindenben?

-          Mindenben.

-          Hát akkor… hallgatlak. – fordult teljesen felém és a bögrét szorongatta, mintha valami kapaszkodó lenne, ami biztonságot nyújt.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot, majd nagy levegőt vettem és nekikezdtem.

Egészen onnantól elmeséltem mindent, hogy honnan jött az ötlet. Hogy ültem otthon és unatkoztam és Beckivel beszélgettem és teljesen őrültség volt az egész, de végül összepakoltam és felültem egy gépre. Aztán pont belebotlottam, ahogy megérkeztem és körülbelül a világ legnagyobb mázlistája voltam innentől kezdve. Ahogy utána mellékerültem dolgozni, a turné a közös utazgatások, kirándulások, vásárlások és sodort az ár és nem volt megállás.

-          Már régen zárni akartam a blogot, de valami miatt mindig elmaradt. Nem is tudom igazán, hogy már miért folytattam, de a lelkiismeretem egyre jobban bántott. Egyre fontosabb lettél nekem és a blog egyre kevésbé. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy valami mindig közbejött…

-          És akkor… miért folytattad?

-          Nem tudom… ha Drew nem lett volna, akkor lehet már régen bezárom az egészet.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze.

-          Tényleg szeretted Drewt?

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy másik kérdésem is…

-          Hallgatlak.

-          Miért Rice Angel a neved? – mosolygott rám, mire az én szám is felfelé kezdett ívelni.

-          A Rice az Ericből van. – nevettem – Ötletes mi? – nevette el magát ő is – Az angel meg csak jött.

-          De jogosan. – mondta.

-          Micsoda? – néztem rá összeráncolt homlokkal.

-          Pontosan, úgy ahogy mondtam. Jenna, sokszor úgy éreztem, hogy te tényleg egy angyal vagy akit nekem küldtek ide. Lehet, hogy ez most ilyen tök nyálas izé amit mondtam, de tényleg ezt éreztem. Elképesztő voltál és minden mozdulatoddal, az őrültségeddel teljesen elkábítottál. – mondta olyan ütemben, hogy azt éreztem mindent egy levegővel akar elmesélni - Bunkó voltam veled. Rengetegszer. – szünetet tartott és látszott, hogy próbálja összeszedni a gondolatait - Nem úgy bántam már veled egy ideje, ahogyan azt megérdemelted volna és mégis te jöttél ide, hogy megbeszéljük a dolgot. Te jöttél ide, hogy bocsánatot kérj a blog miatt, holott nekem több okom lenne minderre. Nekem kellett volna utánad mennem és már rég megejtenem ezt a beszélgetést. Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.  Jenna…

Csak mondta és mondta, végül a nevemmel együtt elhallgatott. Annyira váratlanul értek a szavai, meg ahogyan beszélt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kéne reagálnom. Ráadásul mikor a „Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.” mondathoz ért, görcsbe rándult a gyomrom és már tényleg kezdtem félni, attól, mi az a nagy titok.

-          Tartozom neked egy vallomással. – szólalt meg újra.

-          Milyen vallomással?

-          Egy szörnyűvel.

-          Eric. Megijesztesz. – néztem rá kicsit kétségbeesetten, de maga elé bámult és így nem láthatta.

-          Azt már tudod… nagyon is jól tudod, hogy mit érzek irántad egy ideje.

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy hatalmas titkom, ami után valószínűleg meg fogsz gyűlölni és soha többet nem akarsz majd látni… és ezt abszolút meg fogom érteni. Azt is, ha abban a pillanatban felállsz, és itt hagysz, sőt meg is pofozhatsz, lehet hogy én fogom kérni azt a pofont, mert megérdemlem. – most már tényleg egyre jobban féltem attól, hogy mi az a titok - Egy ideje már el akartam mondani mindent, de nem tudtam szembenézni a saját lelkiismeretemmel és végül rajtad vezettem le azt a felgyülemlett feszültséget, ami igazából saját magam ellen irányult. Szörnyű volt… ne tudd meg mennyire gyűlöltem magam azért, ahogyan bántam veled.

-          Eric… miről beszélsz?

Milyen titokról van szó? Mi az ami ennyire súlyos és így ostorozza magát miatta? Volt egy balga sejtelmem, de azt szinte azonnal el is hessegettem, mert úgy éreztem, hogy az nem lehet igaz. Csak hülyeség amit az én kis agyacskám kitalált.

-          Mindvégig tudtam a blogról.

-          Igen, azt tudom.

-          Nem, nem érted. – rázta meg a fejét.

-          Miért mondod ezt?

-          Tudtam, hogy te írod a blogot Jenna.

-          Mi? – maradt tátva a szám.

-          Már az elejétől fogva tudtam mindenről. – szorult ökölbe a keze - Néha szándékosan ejtettem el dolgokat a blogról, kíváncsi voltam mit reagálsz.

-           De hát… hogyan? – még mindig csak tátogni tudtam kábé.

Nem értettem, hogy ha tudta, akkor miért csinálta ezt velem. De erre nem számítottam. Hihetetlen, hogy mik ki nem derülnek néha… Fogalmam sem volt… egyáltalán nem is sejtettem, hogy tudhatja. 

-          Tudom, most elhordhatsz mindennek. Egy rohadék voltam.

-           Honnan? – ez az egy szó tudott kipréselődni a számon.

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, majd rám nézett. Mintha villám csapott volna belém, abban a pillanatban jött a felismerés. Egyetlen embertől tudhatta.

-          Drew?

Nem felelt. Csak bólintott.

-          Jenna.

-          Tessék? – terelni fogja a témát?

Mert remélem, hogy nem. Most már baromira kíváncsi vagyok arra, hogy Drewnak mi a köze ehhez az egészhez.

-          Őszintén fogsz válaszolni, ahogyan azt megígérted?

-          Igen. – bólintottam és vártam, hogy most vajon mi jön még az előző sokk után.

-          Irántam… mit éreztél?

Úgy éreztem, mintha megint valaki rámarkolt volna a gyomromra. Azonnal akkorára zsugorodott, mint egy aprócska mogyoró. Átgondoltam. Nincs értelme hazudni, és amúgy is megígértem, hogy igazat mondok mindenben és bízom benne, hogy ezzel ős is így van tényleg.

-          Szerettelek. – feleltem végül.

A szavamra egy furcsa zavart féloldali mosoly jelent meg az ajkán.

      -     És most. Most mit érzel irántam? Mindazok után, ami történt.

      -    Még mindig szeretlek. – feleltem gondolkodás nélkül most már, mert ez tényleg így volt.

Erre abban a pillanatban rájöttem, amikor ránéztem a fűbezuhanás utáni pillanatban. Amikor annyira közel volt, hogy akár meg is csókolhattam volna őt mindenféle akadályok leküzdése nélkül.

-          Ezt jegyezd meg. És miután mindent elmondtam, újra felteszem majd a kérdést.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot.

Felállt a kanapéról és egy ideig csak toporgott. Úgy tűnt, hogy nem tudja eldönteni igazából mit is tegyen. Tétovázik. Tényleg fél attól, hogy mit fogok szólni, ha minden kiderül? Ezt talán nem is kérdeznem kellene, hanem kijelentenem, mert ahogy látom, komolyan tart mindentől.

-          Mindjárt jövök. Mutatnom kell valamit. – mondta már úgy, hogy rám se nézett.

-          Oké.

Feleltem kissé kábán, és már csak azt vettem észre, hogy megint egyedül ülök a szobában. Eddig fel sem tűnt, de a bögre már égette a tenyeremet. Annyira Eric szavaira koncentráltam, hogy minden más meg is szűnt körülöttünk számomra. És az a legviccesebb az egészben, hogy baromira kíváncsi vagyok, hogy mit akar elmondani, de arra is rá kellett jönnöm, hogy iszonyatos módon hiányzott. Mióta itt vagyok mellette, úgy érzem, mintha megint teljes lennék. Lehetséges ez? Van egyáltalán ilyen, vagy csak megint hülyeségeket beszélek? De miért ezen agyalok, mikor éppen most tudtam meg, hogy Drew valószínűleg kábé végig átvert és minden infót továbbított Ericnek. Akkor ezért nem keresett. Bántotta a lelkiismeret és inkább elmenekült. Én meg beleszerettem… Mekkora egy hülye állat vagyok!!! Ő meg… remélem… nagyon remélem, hogy soha többet nem kerül a szemeim elé.

Ültem ott… Már egy örökkévalóságnak tűnően hosszú ideig. Szürcsölgettem a forró csokimat és vártam. Közben kattogtak az agyamban a fogaskerekek elég rendesen. Már minden hülyeség megfordult a fejemben, de szinte azonnal el is hessegettem mindegyiket. Ültem… vártam. Már az órán számoltam a másodperceket, majd a perceket. Mi a fenét csinál ennyi ideig? Lehet, hogy meglépett csak elfelejtett nekem szólni róla?

Meguntam. Leraktam a bögrémet az asztalra, majd felálltam.

-          Eric! – kiabáltam – Mi a fe… - kezdtem a kérdésemet, de ebben a pillanatban szembe találtam magam egy emberrel, aki éppenséggel Drew volt teljes személyében – Ez? Hát te?

-          Ez a nagy titok. – felelte csendesen és hallatszott a hangján, hogy fél a reakciómtól.

-          Drew? Mi ez az egész? Hol van Eric?

-          Nem. Nem Drew vagyok. – nyúlt a hajához és leemelte a parókát – Hanem Eric.