2014. szeptember 26., péntek

33. Fejezet - Visszatérés

Sziasztok! :)

Bocsi, hogy ilyen sokára, de most itt vagyok. Kicsit rövidke fejezet lett, de remélem tetszeni fog nektek. Igyekszem hozni a folytatás, amilyen gyorsan csak tudom. :)
Köszi az eddigi véleményeket! :) Továbbra is kíváncsian várom őket! ;)





Újra Stockholm utcáin lépkedtem. Élveztem a kellemesen hűvös szellőt, ami az arcomat érte. Párizsban sem volt soha az a nagy kánikula, de ez a levegő mégis más. Több városban élem az életem, de egyik sem fogható a másikhoz. Sem a légkör, sem a hangulat, sem az emberek. Épp kerestem egy kis helyet, ahol ebédelhetek. Már mindent kipakoltam, elfoglaltam a szállásomat és kezdődhetett az Eric projekt újabb fejezete. Az utolsó fejezet… Mégis… Olyan ez az egész, mintha csak most kezdődne igazán, és ami eddig volt, csak egy hatalmas álom lenne és semmi sem történt volna meg. Hmm… Nem is rossz gondolat. Igazából, valamilyen szinten örülnék neki. Mert akkor tudom, hogy hol kellene most rögtön abbahagynom a dolgokat. Ha minden ugyanúgy történik, amint Eric munkatársa leszek, befejezek mindent. Sőt… Drew felbukkanásakor. Ó, bárcsak így történhetne… Akkor lehet nem vesznénk össze sohasem, és az is lehet, hogy Eric barátnője lennék… és aztán boldogan élnénk míg meg nem halunk.
Erre a gondolatra akaratlanul is elmosolyodtam. Azt hiszem, ezt jobb lenne kiverni a fejemből. Még véletlenül sem fog megtörténni semmi ilyesmi. Azok után, ahogy elváltunk… Az is lehet, hogy azonnal elzavar majd, mert egyáltalán nem kíváncsi rám. Azért örülnék neki, ha legalább meghallgatna. Amúgy is nagyon furán reagálta le ő is a dolgokat és valamit ő is eltitkolt, amit nem mondott el. Szeretném, ha ezt is tisztáznánk, mert nem az volt a titka, hogy szeret… hanem valami más.
Pláne, hogy Drewval sem lett semmi letisztázva, így még több a kérdőjel bennem. Nem értem, hogy mi történt vele… Nem tudom szeretnék-e vele is találkozni, de ha összefutunk véletlenül, akkor biztosan beszélek vele. Mert ez így nem volt megoldás, ahogy intézte a dolgokat. Úgy érzem nehéz beszélgetések várnak rám az elkövetkező pár napban. Igen, pár napnál többet nem szeretnék itt tölteni. És nem csak azért, mert vissza kell, hogy menjek Párizsba, hanem mert nem tudnék itt maradni, ahol még a csapból is Eric folyik.
Beültem egy kis étterembe. Rendeltem egy kis svéd húsgolyót, meg egy szelet hercegnőtortát. Legyen a mai nap, ha már itt vagyok, akkor nagyon svéd. Amíg ültem az utcát figyeltem. A vidáman elsétáló embereket, a szomorúan elsétáló embereket és a többieket. Úgy éreztem, hogy mindegyikük érzése egyesült most bennem és menten szét tudnék robbanni. De most mindent lerendezek és rendbe jönnek a dolgok. Valamiért úgy érzem, hogy sikerül majd jó viszonyban elválnunk Erickel. Bár az is lehet, hogy már csak bebeszélem magamnak a dolgokat, annyira szeretném, hogy így legyen.
Meg talán jó lenne tisztázni, hogy pontosan mik is azok az érzések, amik kavarognak bennem. Nem tudok már eldönteni lassan semmit sem. Egyfelől, hiányzik minden, másrészről meg azt kívánom bár meg sem történt volna ez az egész.
Közben elkészült a rendelésem, és lassan nekiálltam falatozni. A reggelim persze a szokásos kakaós kombóm lesz. Nem fogom meghazudtolni a nevem. Kakaós lány… Emlékszem hogy lesokkoltam, mikor először így hívott… Akkor úgy éreztem, hogy enyém a világ. Olyan mérhetetlen örömöt jelentett az az este, hogy azt el sem lehet mondani.
Most pedig… már csak azt kell eldöntenem, hogy mikor vágok bele a dolgok közepébe és indulok el Erichez. Ahogy arra gondoltam, hogy ott fogok állni vele szemben megint, a gyomrom rögtön görcsberándult. Nem most fogok vele először találkozni… és mégis úgy érzem magam, mint ha most találkoznánk először…
Gyorsan legyűrtem a falatokat, fizettem és kiléptem az utcákra. Egyszerűen nem tudtam egyhelyben maradni. Annyira vitt magával a tenni akarás vágya, hogy már nem bírtam ülni és várni, hogy mi lesz végül.
Kimentem egy parkosabb részre és leültem a padra. Folyamatosan azt néztem ahogy az emberek jönnek és mennek. Nem tudom mit vártam ettől, de úgy éreztem, figyelnem kell. Természetesen, a fényképezőgépem a táskámban lapult. Előkaptam és megállás nélkül készítettem a fotókat. Ha nem foglalom le magam, tuti biztos, hogy elhamarkodottan cselekszem és elmegyek Erichez most azonnal és megmondom neki a magamét, mármint a lényeget normálisan és nem kiosztom, de ha beszólogat, akkor még lehet, hogy az is előfordul. Most viszont kell még egy kis idő. Nem szaladhatok oda rögtön. Vagy mégis? Mit csináljak? Itt vagyok… eljöttem újra ideáig és most meg becsinálok lassan a nadrágomba. Mintha most kezdődne minden, de tényleg. Amikor elsőnek idejöttem nem izgultam ennyire, komolyan mondom. Most úgy tűnik, mégis visszatér az a Jenna, akit leírtam nektek az elején. Aki betojik, ha esetleg egy híres ember kerül a közelébe… és ez az egész azért fura, mert Erickel nem ez lesz az első találkám. Erre tessék. Nem tudom miért van rám ilyen hatással… Nem tudom miért érzem azt, hogy kezdek megfutamodni… nem tudom. Nem tudok már lassan semmit sem. Csak azt az egyet, hogy annyira elment az idő, hogy már kezd sötétedni. Összekaptam magam. Pihenésre késztettem a fényképezőmet, és elindultam a kis szállásomra. Nem akartam visszatérni oda, ahol laktam, bár fantasztikus volt az a hely, de úgy éreztem kell egy kis változás, ha már mindenben ezt akarom elérni.
-          Jenna? – hallottam hirtelen egy ismerős hangot, ami a nevemen szólított – Jenna! – már kiabált utánam, így megálltam.
Megfordultam a hang irányába és láttam, ahogy Alex szalad felém. Mikor odaért azonnal magához ölelt. Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Annyi idő kiesett mióta utoljára találkoztunk, hogy most ez így fura volt. Nagyon fura. Először nem is tudtam, viszonozzam-e az ölelést, ami lehet, hogy egy hülye gondolat volt, de végül én is magamhoz öleltem.
-          Hát te? Hogy hogy itt vagy? Úgy tudtam hazautaztál. – olyan örömmel nézett rám, hogy nem is értettem.
Annyira hirtelen zúdult a nyakamba, hogy nem is tudtam mit reagáljak.
-          Igen. Úgy is volt. Visszajöttem. – próbáltam úgy mosolyogni, mintha nem a fogamat húznák közben.
-          Hiányzott Stockholm? Mert Stockholmnak hiányoztál ám! – erre elnevettem magam, igen, nagyon jól estek a szavai – És nem csak stockholmnak! Olyan hirtelen eltűntél, hogy még csak el sem tudtunk köszönni egymástól.
-          Igen. Gyorsan… gyorsan kellett döntenem.
-          Hmm… - nézett rám – Gyere, üljünk be egy forró csokira valahova. – intett a fejével és elindultunk a legközelebbi kávézóba.
Útközben nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Valamibe mindig bele akart kezdeni, de végül nem mondott semmit sem. Furcsa volt. Alex pont az a típusú ember volt, aki ha mondani akar valamit, akkor mondja. Nem láttam még olyannak, hogy nem tudta volna, mit is, meg hogyan közöljön a másikkal. Úgy tűnik, valami fontos dologról van szó.
Leültünk egy kis asztalhoz, mikor beértünk egy kis barátságos helyre. Rendelt két forró csokit és felém fordult.
-          Mondd csak, ne kímélj. – szólaltam meg olyan hirtelen, hogy engem is meglepett – Eric megnősült, a barátnője máris terhes, talált helyettem új embert és egyáltalán nem is akar emlékezni már rám, mert most boldog, én pedig csak megkeserítettem az eddigi életét és soha többet nem szeretné hallani a nevemet se, vagy azt, hogy egyáltalán léteztem. Sőt! Már töröltette is a memóriáját egy True Bloodból kiszabadult vámpírral. Végülis, Eric Northman úgyis egy svéd viking vámpír, akár itt is kószálhatna közöttünk. Az pedig, hogy kitöröljön pár emléket nem telik egy percébe sem, úgyhogy simán megoldhatta a dolgot. Viszont az elérhetőségeit szeretném én is megkapni, hogy megismerhessem, aztán elfeledtesse velem egész turnét és mindent ami Svédországban történt.
Mikor befejeztem az utolsó mondatomat zavartam néztem fel Alexre. Eddig a terítőt bámultam és gyűrögettem. Azt most hirtelen elengedtem és gombóc gyűlt a torkomba.
-          Mindent elmondtál, amit szerettél volna? – mosolygott rám.
-          Ne… ne haragudj. Nem tudom mi ütött belém. – könyököltem fel az asztalra és a homlokom került az ujjaim közé – Kész káosz ez az egész.
-          Semmi gond. Jó kis eszmefuttatás volt, de nem, Eric nem nősült meg és nincs se terhes, se terhetlen barátnője. – vigyorgott - Eric Northmant sajnos nem ismerjük, de most, hogy mondod… lehet, hogy nem véletlenül! – olyan fejet vágott, mint egy kisgyerek, aki most jött rá hová dugták a szülei a karácsonyi ajándékokat.
Felnevettem. Alex jó fej volt. Mindig is szerettem vele és Edinnel lógni. Hiányoztak már. És tényleg nem tudom mi ütött belém az előbb. Hogy a francba juthattak eszembe ilyen baromságok egyáltalán? Eric Northman? Vámpírok? Terhes feleség? Na még csak az kéne…
Megkaptuk a forró csokikat majd csendben kavargattuk és szürcsölgettük őket. Leküzdöttem az előtörni készülő könnycseppek áradatát, és mély levegőt véve próbáltam helyre hozni az agymenésemet.
-          Miért jöttél vissza? – tette fel a kérdést újra – Azt hiszem itt ragadtunk le, mielőtt megérkezett Mr. Northman. – támaszkodott az asztalra és közelebb hajolt hozzám.
-          Őszintén?
-          Igen. Mindenképpen.
-          Hát jó… - fújtam ki a levegőt és hátradőltem, már épp kezdtem volna a mondatomat, mikor újra megszólalt:
-          Erickel akarsz beszélni, igaz? – tette fel a mindent eldöntő kérdést és innentől már nem volt visszaút.
-          Igen. – feleltem.
Miért hazudjak? Ezért jöttem. Legfeljebb Eric is értesül róla és lesz ideje felkészülni az érkezésemre és átgondolhatja, hogy mit akar mondani, vagy éppen mit nem. Csak tartanánk már ott, hogy végre mindent elmondtam neki, ő kikísér a házból, bezárja az ajtót, és végre utazhatok Párizsba.
-          Jenna?
-          Tessék?
-          Szeretnéd, hogy elvigyelek hozzá?
-          Hogy mi? Nem… nem. Ezt mindenképp egyedül szeretném megoldani, a magam módján. – úgy éreztem ismét, hogy teljesen szétestem.
Mikor megkérdezte, hogy elvigyen-e, a gyomrom, a szívem, minden mogyorónyira zsugorodott, és éreztem, hogy ki fut a lábam alól a talaj. Túl közel került a cél, és ettől megijedtem. Nem tudom, miért félek ennyire. De tényleg… fogalmam sincs. Talán azért, mert lehet, hogy bunkó lesz velem és azt nem akarom. Az csak még jobban elrontaná a dolgokat.
-          Rendben. A magad tempójában intézkednél, ugye?
-          Igen. – mosolyogtam rá.
-          Tudod mi az egyetlen dolog, amit látok?
-          Na?
-          Az, hogy Ericet is bántja a dolog, ami történt. Miután elmentél, totál kikelt magából. Nem lehetett hozzászólni, mert rögtön robbant.
Ezt a szituációt rögtön láttam magam előtt. Csak tudnám, hogy miért érzi magát ennyire rosszul ő is?
-          Figyelj… Te tudod, hogy mi az a titok, amit Eric mindig el akart nekem mondani, de sose tette?
-          Vártam ezt a kérdést. – mosolyodott el – Igen. Tudom miről volt szó, de nem fogom helyette elmondani.
-          Kár. – húzódott mosolyra az én szám is – De megértem. Én sem mondanám el senkinek a barátom titkát.
-          Hiányoztál ám. Igaz, hogy cívódtatok Erickel, de ennek ellenére is baromi jó volt, amíg velünk utaztál.
-          Ennek örülök. – nevettem el magam, az elém tóduló emlékektől.
-          Háát… a szerelem már csak ilyen.
-          Micsoda?
-          Tudom, hogy ott volt neked az a Drew nevű alak, de valld be, hogy Ericet szereted igazán.
-          Igazából…. Én…
-          Oké. – vigyorgott – Nem is kell többet mondanod. Menj el hozzá és beszéljetek.
Megittuk a kis italunkat, majd elköszöntünk egymástól és Stockholm utcáira lépve azt éreztem, hogy most már tényleg cselekednem kell. Alex kicsit összezavart. Vagyis inkább nagyon… Annyi minden kavarog bennem, hogy ha most rögtön nem tisztázódnak a dolgok, akkor belekergülök. Azt hiszem…
Hát, úgy döntöttem a hátamra veszem a várost és elindulok Erichez. Kicsit messze lakott, de nem akartam semmire sem felszállni. Legalább amíg sétálok, kiszellőztetem a fejemet. Akkor hát, nagy levegő és indulás. Elindultam.
Azt hiszem talán mondanom sem kell, hogy a szívem olyan ütemben vert, hogy azt hittem menten elájulok. Úgy éreztem magam, mint aki a kivégzésére megy. Nem mertem remélni semmit sem, de féltem sok mindentől.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig sétáltam. Fogalmam sincs mikor indultam el és hogy most mennyi az idő, mert annyira cikáznak a gondolataim, hogy egyszerűen minden időérzékemet elveszítettem. Azt sem tudom megszámolni hányszor álltam meg és indultam el visszafelé, de végül csak nem szállt inamba a bátorság és eljutottam Eric házáig. Csak álltam és néztem az utca túloldaláról. Nem régen még tapsikolva szaladtam volna befelé örömömben, most meg… úgy érzem, menten itt esek össze.
Aztán eszembe jutott, mikor kémkedtem. Szó szerint. Amikor a fotózásra beosontam, bemásztam a szellőzőrendszerbe. Vicces ez az egész. Elnevettem magam, hogy mennyi marhaságot képes voltam megtenni Eric miatt. Valahonnan mélyről érkezett egy késztetés, hogy most megint, utoljára csináljak valami őrültséget. Közelebb sétáltam, hogy szétnézzek, vajon mit kövessek el. A kerítés közelében volt egy nagy fa. Ez épp megfelelt arra, hogy azon keresztül bemászhassak az udvarra és megfigyelhessem, mi folyik odabent.
Feltűrtem a nadrágom és a pulóverem szárát, majd felkapaszkodtam a kerítésre, onnan átmásztam a fára és ráhasaltam egy nagyobb ágra. Előkaptam a fényképezőmet, hogy pár képet elsüssek. Jó érzés volt. Kicsit megfeledkeztem arról az egészről, ami már megtörtént, és olyan, mintha visszaugrottunk volna mindennek a legelejére. Mikor még semmi baj nem történt, mikor Eric nem csókolt még meg, mikor még Drew nem bukkant fel… és nem kuszálódott össze semmi.
-          Hát te meg mit csinálsz itt?
Hangzott fel hirtelen a kérdés, egy már jól ismert hangon. Mire hirtelen azt sem tudtam hová kapjak és éreztem, amint kiesik a talaj, jelen esetben az ág alólam és zuhanni kezdek.