Sziasztok! :)
Meghoztam az első fejezetet. Remélem tetszeni fog. Igyekszem izgalmasra írni a sztorit és nagyon várom a véleményeiteket!:)
Jó olvasást!;)
Unalmas nyári nap. Nincs iskola,
élvezhetném a szünetet, erre mi a helyzet? Már napok óta szakad az eső, így be
vagyok kényszerítve a szobámba, a négy fal közé, mint valami börtönben. Csodás!
A lehető legjobban kezdődött minden, mert itt lehetek, erre tessék. De hát mit
csináljon az ember, ha egyszer így alakul a sorsa? „Nézz filmet, olvass, vagy
gépezz.” Csengtek apa szavai a fülemben, amit körülbelül minden alkalommal
elmondott, amikor telefonon panaszkodtam neki, hogy már nem bírom. Azt pedig
már hiába mondtam, hogy mindet megtettem. Már unom a filmeket, olvasni már
nincs erőm és a gép előtt is csak ülök a székben és forgok körbe, körbe.
Bámultam a plafont és a megannyi
posztert a falaimon. Volt itt mindenféle énekes és színész a fiatalabb és
idősebb nemzedékből egyaránt. Akadnak nagy kedvenceim, akiktől sosem fogok
megválni, akárhány éves is legyek. Őket is hoztam magammal Párizsba, ahová már
lassan egy éve kerültem…
Igen. Párizs… Álmaim városa. Itt
kezdtem főiskolát és egy kis lakásban élek jelenleg szüleim támogatásával. Nem
is tudnám eltartani magam, ha nem segítenének. Alig vártam, hogy itt élhessek
és eljött az a nap is, mikor mindent áthurcoltunk ide. Nagyon ritkán jutok
haza, mert szeretnék minél többet és többet itt lenni. Kezdetben persze
elképesztő honvágyam volt, de már most egyre kevésbé érzem ezt. Egyre inkább
otthonomnak érzem ezt a helyet és az, hogy angolul is prímán beszélek segített
a tájékozódásban és minden másban is. Anya görög származású, így beszélek
görögül is, apa amerikai, így jól megy az angol is, valamint most már a
franciába is kezdek belejönni. De igazi anyanyelvemnek az angolt tartom.
A gépem felé fordultam és láttam,
hogy villog a tálcán egy jel. Valaki üzenetet írt. Biztosan Becki az. Mióta
ideköltöztem alig láttam. Otthon, Görögországban ő volt mindig, aki mellettem
állt és támogatott. A legjobb barátnő, akit bárki is kívánhat magának.
Közelebb csúsztam az asztalhoz és
mikor rákattintottam a jelre, kiderült, hogy nem tévedtem. Tényleg rég látott
barátnőm írt, hogy megtudja mik történtek velem mostanában.
Én: Unatkozom… - hosszas beszélgetés után erre a kijelentésre
jutottam.
Becki üzenete: Miért nem
találsz ki valami programot?
Én: De mit?
Becki üzenete: Üldözz
pasikat, keress fel sztárokat, mászd meg az Eiffel-tornyot. :D
Én: Ez mind szép és jó. – pötyögtem neki – Csak ne esne az eső…
Nagyon sokáig beszélgettünk és
nem tudom miért, de a sztáros dologgal valami ötlet szikrát ültetett a fejembe.
Valahogy nem is tudtam elszakadni a gondolattól és hiába írt bármit is, már
csak erre tudtam koncentrálni. De mit kezdjek? Üldözzem? Bombázzam levelekkel
és várjam megszállottan, hogy mit fog válaszolni? Ez hülyeség lenne… De az az
egy biztos, hogy ideje lenne belefognom valamibe, amivel elütöm az időt, mert
ez így nem állapot! Ki kell találnom valamit, ami érdekes és nem csak lesek
magam elé, a négy falat bámulva. Bár szívesen nézem a poszterekről rám vigyorgó
helyes fiúkat, de ennél valami több kéne.
Újra az irányukba fordultam és
megakadt a szemem Eric Saade mosolyán. Hófehér fogsora, mélybarna szemei
egyszerűen megragadták a tekintetem és nehezemre esett elfordulni. Mindig ez
volt. Valahogy annyira megfogott, hogy muszáj volt őt néznem. Sosem voltam a
fanatikus rajongó típus, de akiket különösen kedvelek, azokról általában nagyon
sok mindent tudok. Így róla is…
Nehezen, de rávettem magam, hogy
visszatérjek a géphez és folytattam az eszmecserét Beckivel. Megint kezdte,
hogy ideje lenne már találnom egy pasit és végre nem egyedül lennem a
nagyvárosban. Mindig ezzel jön és tudom, hogy igaza is van, de néha már az
agyamra ment vele. Mondjuk az tény és való, hogy egyelőre nem sikerült túl jó
kapcsolatokat kiépítenem, de ez nem csak az én hibám. Azok a diákok, akikkel
egy csoportba járok totál idióták! Mindegyik azt hiszi magáról, hogy ő a valaki
és a többi egy bolha, akit el lehet taposni. Rengeteget képzelnek magukról,
mert ők a gazdag negyedből jöttek, és aki csak egy kis lakásban él a
belvárosban, az már csak egy pondró, akivel nem is kell foglalkozni. Most éppen
divattervezést tanulok, mert szeretném ebből megkeresni a későbbiekben a
kenyerem, de ha egyszer nagyon kiakasztanak ezek az apuci kicsi lányáék, akkor
a szájukba tömöm az összes anyagmintát, de akkor sem fogom feladni miattuk!
Arról ne is álmodjanak! Bár tudom, hogy ez a céljuk!
Nem egyszerű a suli, de az első
éven sikeresen vettem az akadályokat még a sok hátba fúrás és szemétkedés
ellenére is. Volt olyan alkalom az év végi vizsgák előtt, hogy az összes
munkámat összetépték és firkálták. Szerintem nem kell mondanom, hogy milyen
lelkiállapotba kerültem akkor. Teljesen előröl kellett kezdenem mindent és
napokig nem aludtam, de végül sikerült. A kemény munka elnyerte a hatását. És
még tetszett is a munkám a tanároknak.
Becki üzenete: Miért nem
vezetsz blogot?
Térített vissza barátnőm a
közelmúlt eseményeiből a valóságba.
Én: Blogot? Ugyan minek vezessek blogot?
Becki üzenete: Csak úgy
unaloműzésképpen gondoltam.
Én: De miről írhatnék?
Becki üzenete: Magadról.
Én: Magamról? Ki a fenét érdekelne az én életem? Szerintem abszolút
senkit…
Becki üzenete: Akkor írj
valaki másról.
Valaki másról? Ugyan kiről
írhatnék?
Én: Egy sztárról?
Becki üzenete: Akár. J
Hátradőltem a széken és újra a
falamat kezdtem bámulni. Lehet, hogy ki kéne szellőztetni kicsit a fejem. Igaz,
hogy esik, de akkor is jót tenne egy séta. Kezdek beporosodni idebenn. Elköszöntem
Beckitől, felvettem a cipőmet, ami tuti át fog ázni odakint, majd fogtam egy
esernyőt és elindultam. Szakadt az eső és ráadásul még enyhe hűvös szél is
fújt. Utálom az ilyen időt és már meg is bántam, hogy kitettem a lábam a
szabadba.
Folyamatosan a blogos dolgon
agyaltam. De kiről lehetne írni? Vagy miről? Sztárpletykák? Kinek milyen
félrelépései voltak? Ki mennyit töltött a gyerekei nélkül más nők, más férfiak
karjaiban? Kinek van eltitkolt gyereke? Na ezzel a búvárlapok is foglalkoznak
eleget. Ez így túlságosan elcsépelt… Valami újabb kellene. Bár mondjuk
sztárokkal is foglalkoznak eleget, de ha olyan dolgokat derítenék ki, amiket
más nem tud, akkor lehet, hogy még sikeres is lenne a dolog…
Kisétáltam az utcából, majd nem
sokkal később az Eiffel-torony lábai alatt elheverő parkban találtam magam. Megálltam
a hatalmas építménnyel szemben és csak néztem. Olyan érzés körülbelül, mint
amikor az előbb Eric Saade mosolya által kiváltott reakció. Már jó párszor
láttam, de még mindig elvarázsol. Nem tudom miért fogott meg ennyire. Van benne
valami egyedi, valami különleges, ami vonzza a világomat, ami annyira megragad,
hogy leírni nem lehet az érzést.
Elindultam felé és meg sem álltam
a bejáratig. Vettem egy jegyet és felsétáltam az első szintre, ahol az éttermek
helyezkedtek el. A rossz idő ellenére is elég sokan voltak. Nagyon nagy
vonzereje van ennek a monstrumnak, itt, Párizs szívében.
Beültem az egyik kávézóba, ami
itt üzemelt és rendeltem egy forró csokoládét. Lekörözhetetlen az a csoki, amit
ezen a helyen készítenek. Leraktam a kabátomat és az esernyőmet a mellettem
lévő székre, majd csak bámultam ki a városra, mely körbevett minket. Hiába esik
az eső, ez az a hely, ahol le szeretném élni az életemet. Hamar kihozták a
hatalmas bögrét, benne a forró itallal és kavargatni kezdtem. Felkönyököltem az
asztalra és azon gondolkodtam mit kezdjek magammal a nyáron. Egyedül nem
szeretek sehová sem menni, bár ha nagyon muszáj, akkor okés a dolog, de most
menjek el kirándulni egyedül egy vidámparkba mondjuk? Izgi lenne nagyon. De
akkor mivel üssem el az időt? Mivel? Valaki segíthetne!
Aztán jött az öltet! Már nem is
kellett senkinek sem a segítsége! Maradok a blog írásánál és méghozzá egy
hírességről fog szólni! Akármennyire is elleneztem az egészet, mégis ez lesz a
végső megoldás. Itt a nyár. Az egész nyár! Lehet, hogy fanatikusnak dogok tűnni
sokak szemében, de a lényeg, hogy szeretnék mindent, szó szerint mindent
megírni és megtudni, amit csak lehet! Ha már egyszer belefogok, akkor csináljam
jól a dolgot és ne csak az újságokból informálódjak! Már csak az a kérdés, hogy
akkor hogyan?
Gondolatmenetemből a telefonom
csörgése zökkentett ki, és olyan hirtelen nyúltam utána, hogy sikerült
kiborítanom mindent, ami a bögrében még maradt. Azonnal felpattantam, de már
félig így is eláztatott a csokoládé. A pincér srác rögtön odajött és nem
győztem bocsánatot kérni, miközben a telefonom még mindig zenélt a fiú pedig
mosolyogva közölte, hogy semmi gond, előfordul, de most már vegyem fel, mert
valaki nagyon keres. Hát nem rendes? Elmosolyodtam és bólintottam, majd a
fülemhez emeltem a készüléket a zöld gomb lenyomásával.
-
Igen?
-
Szia hugi!
-
Szia Elinor.
Elinor a nővérem. Két évvel
idősebb, mint én és ő ott maradt Athénban az iskolapadot csépelni, mellette
pedig már most rendezvényeket szervez. Nagyon szeretem őt és szerencsére jó a
viszonyunk egymással, aminek kifejezetten örülök.
-
Mi újság van
veled? Nem jössz haza?
-
Most nem hiszem. Jó itt nekem, az időjárási viszonyok
ellenére is.
-
Megint esik…
- nevetett.
-
Ez annyira nem vicces. – húztam a számat, de nehezen
bírtam ki, hogy ne nevessek én is.
-
Mondj valami jót.
– szólalt meg újra, de mielőtt válaszolhattam volna már bele is kezdett a saját
mondandójába – Képzeld! Emlékszel Chisre?
Elhívott randizni! Ma este találkozunk, de azt nem mondta meg hová akar vinni!
Annyira aranyos és elképesztően dögös!
A nővérem és a pasikról való
áradozása elképesztő. Amikor leírja őket, mindig elképzelek valami félistent,
vagy istent, és mikor meglátom a valóságban a srácot, sokszor nehezen bírom ki,
hogy ne fetrengjek a röhögéstől. Elkezdtem nevetni és már mindenki engem nézett
a helységben.
-
Mi olyan vicces?
-
Semmi. – fogtam vissza magam.
-
Semmi… - ez a
semmi az ő szájából úgy hangzott, mint amikor már nagyon ununk valamit és jobb
lenne, ha az illető, akitől ezt az előbb hallottuk, mondhatna már valami
izgalmasabbat is, mert nem hiszem el, hogy nem történik vele soha, semmi – Ugye tudod, hogy ezt nem hiszem el? Mire
készülsz?
A nővérem alaposan átlát a szitán
és már félszavakból is tudja, hogy ha valamire készülök, vagy valamit
eltitkolok. Néha rettenetesen idegesít ez a szokása, de nem tudok vele mit
csinálni. Ő már csak ilyen. Mondjuk azt is tudom, hogy csak jót akar.
- Blogot indítok. – mondtam ki határozottan.
- Blogot? – hallottam a hangján, hogy
meglepődik.
- Igen. Egy sztárról fogok írni.
- Felrakod, amit a búvárlapok mondanak, meg
keresel hozzá képet?- megjelent a kétkedés a hangjában.
- Nem…
- látszik, hogy ezt perpillanat ő is hülyeségnek tartja – Kémkedni fogok utána.
- Beállsz
paparazzinak?- nevetett – Ugye ezt te
sem gondolod komolyan?
- Akár. Miért ne?
Igen! Ez a legjobb! Mindent
kiderítek róla, úgy, hogy a közelébe próbálok férkőzni. Már csak az a kérdés,
hogy ki az, akit bekerítek.
-
És ki lesz az? –
a gondolataimban olvas?
-
Ezt még nem tudom… De most megyek. Majd még beszélünk!
Szia.
Meg sem vártam, hogy elköszönjön
már le is tettem a telefont, felkaptam a kabátomat, az esernyőt és már
szaladtam is. Szó szerint szaladtam hazáig. Lehajítottam a cipőmet, és
bevetettem magam a székemben. Bekapcsoltam a gépet és alig vártam, hogy
betöltsön. Közben ledobáltam a vizes fölsőmet és pördültem egyet a székkel.
Ki legyen? Kiről írjak? Ki legyen
az a szerencsés, akit üldözni fogok a szennyes kis titkaiért? Létrehozom az
oldalt és utána majd eldöntöm.
Megnyitottam a böngészőt,
kerestem egy blogokról szóló oldalt, és felregisztráltam. Felhasználónév? Mi
legyen? Komolyan ezt a legnehezebb eldönteni…
Fordultam a falam felé, ahol a
képekről vigyorogtak rám a sztárjaim. Újra megakadt egyen a szemem és már tudtam
is kiről fog szólni az oldal. Elmosolyodtam és magabiztosan gépeltem be az erről fog szólni a blogom felületre az
Eric Saade nevet. Végül mindent beállítottam, a nevem pedig a RiceAngel lett és
elkezdtem bepötyögni egy rövid kis bemutatkozást:
„Rice Angel vagyok, egy
tizenkilenc éves köznapi diák. Mindenki merésznek, bátornak és szókimondónak
ismer. Bár ez nem mindig van így…”
