36. Fejezet - Coming home

   Sziasztok! :)

Hát, el sem hiszem, hogy elérkezett ez a pillanat is. Ez bizony, az utolsó fejezet. Igazából, már pár napja kész a fejezet, de nem bírtam rávenni magam, hogy visszaolvassam, ellenőrizzem, mert nehéz elszakadni tőle. Lehet, hogy ez hülyeség, de tényleg így érzem minden sztorimnál, mikor a végére érek. 

És most véget ért. Eric és Jenna története ezennel lezárul. :) Hogy hogyan, azt most meg is tudjátok mindjárt! :)

Szeretném nagyon megköszönni azt, hogy velem voltatok és olvastátok a történetet! Hogy megosztottátok velem a véleményeiteket, hogy a sok kihagyás ellenére is sokan itt voltatok és olvastátok a kis agyszüleményem! :) Nagyon jó érzés volt tudni, hogy ennyien szeretitek a sztorit! :)

Köszönöm srácok! 

És persze most is kíváncsian várom, hogy mit szóltok mindehhez! :)

Most pedig! Fény derül a sorsokra! Jó olvasást! És ha már így Mikulás előtt járunk! Kellemes készülődést az ünnepekre! :)

A konyhában ültem és bámultam kifelé az ablakon. Semmi máshoz nem volt éppenséggel kedvem, csak ehhez. Ülni és nézni kifelé csendben. Élveztem, hogy csak a kinti nyüzsgés zaja szűrődik be egy kicsit az ablakon át. A hangosan egymásnak köszöngető embereké, az üzletek nyitódó és záródó ajtaját jelző kis csengőké, a belőlük kiáramló zene halk nesze és ezek együtt már éreztették velem, hogy már jócskán benne ülünk a télben. De nem vágytam most ki közéjük. Egy bögre, gőzölgő forró csoki társaságában éreztem most magam a legjobban. Figyeltem, ahogy odakint szállingózik a hó. Szép látvány. Nagyon szép. ellep és fehérbe öltöztet. Megdobja az egész hangulatot egy fokkal, így hogy lassan itt a karácsony. Mosolyra húzódik a szám. Én már megnyugodtam, mert minden ajándékot beszereztem, és csomagolva várják, hogy a leendő gazdáik a kezükbe foghassák őket. Bepakolgattam őket a szekrény mélyére. Nem tudom miért, pedig itt senki sem fog kutatni utánuk, de valahogy jó ötletnek tűnt. Bár legalább ott biztonságban vannak, és nem ejtem le őket, meg nem borogatom fel és legfőképpen nem fogok rájuk önteni semmit.

Figyeltem az úton járkáló embereket. A gyerekeket amint boldogan szaladnak egy-egy kirakathoz, a szüleiket, akik vagy békíteni próbálják őket, hogy már elég ajándék van, vagy bemennek velük az üzletbe és megveszik, amit a kicsi kért, aztán még több szatyorral folytatják az utat. Szerelmes párokat kézen fogva andalogva és élvezve a másik társaságát. Milyen szép is ez az egész… milyen jó lehet Párizs utcáit járva szerelmesnek lenni. Hát igen… Párizs, az azért mégis csak Párizs. Mindig van egy sajátos hangulata, de ilyenkor meg végképp elvarázsolja az embert. Ahogy közelednek az ünnepek mindenki lázban ég, és minden fényes lesz, és gyönyörű. Most pedig ahogy még a hó is nekilátott megajándékozni a készülődést, még szebbé válik az egész.

Elszürcsölgettem a csokimat, majd a mosogatóba tettem a bögrét és besétáltam a szobámba. Útközben kicsit kinyújtóztattam a végtagjaim, mert kicsit elgémberedtek, ahogy a székre vackoltam magam és úgy ültem nagyon sokáig. Elfoglaltam a helyem az asztalomnál, felhúztam magam elé az egyik lábam, átkulcsoltam azt, majd a másik kezemmel magam elé húztam a laptopomat és böngészni kezdtem az interneten. Mindenhonnan az ünnepek folynak. Minden tele reklámokkal az üzletek akcióiról. Szokásos… Ericről is találtam egy cikket. Egy műsorba hívták el, hogy meséljen arról, ő hogyan ünnepel. A műsorvezető ült a kis piros foteljében, Eric vele szemben egy másikban, és ahogy mesélt jókat nevetett egy-egy megjegyzésen. Végignéztem, aztán bezártam az oldalt és csak bámultam a monitorra. Azon gondolkodtam mit kezdjek magammal. Még sok időm volt szabadon, de már ez a legrosszabb. A várakozás és mikor mindent megcsináltál amit akartál, így már nincs mit. Végül kíváncsiságból felmentem a blogra amin már jó ideje nem jártam. Ismét be tudok lépni és szép lassan mindent letörölgettem már, ami ott volt. Talán jobb is így. Legalább ez is le lesz zárva és nem kavarodnak a dolgok tovább.

Egy ideje már készülök arra, hogy egy utolsó bejegyzéssel előrukkoljak erre a fránya blogra, ami annyi galibát okozott az életemben és mégis a legjobb dolog volt, amit valaha kitaláltam. De eddig nem tudtam rávenni magam ennek az úgymond búcsúüzenetnek a megírására, ám talán épp itt az ideje. Úgy érzem, most eljött az ideje, hogy lezárjam ezt is teljes mértékben, és utána többet nem kell visszanéznem rá, ha nem akarok.

Megnyitottam egy szöveges dokumentumot, nagy levegőt vettem és nekikezdtem írni:

„Sziasztok!

Már nem sok titkom van előttetek, de úgy éreztem kell ide egy méltó búcsú. Megérdemlitek, hogy kapjatok némi magyarázatot arra, hogy mik zajlottak itt pontosan. Hogy miért zár be a blog és miért történt mindaz ami. Nehéz ebbe most belekezdenem és nem is tudom igazán, hogy mi lenne a megfelelő kiinduló pont. Hol is kezdjem…

Talán tényleg a legelején… egy unalmas esős napon jött egy szikra és az ötlet, hogy elindítom ezt a blogot. Igen, tényleg nagyon unatkoztam, de akkor jó ötletnek tűnt. És ráadásul ez egy jó indok volt, hogy elutazhassak, és kicsit kiszabaduljak itthonról. Kalandot láttam benne és meg sem fordult a fejemben, hogy mi lehet ebből az egészből még. Felültem a repülőre és irány Stockholm… Aztán mázlimra pont belefutottam Ericbe… Majd újra. Már mindezek eléggé hatalmas élmények voltak, nem még ami utána történt. Az egész olyan volt, mintha álmodnék… Tök naivan elindultam, hogy na akkor mókából megcsináljuk a blogot, nézzük meg azt is lesz-e meló, erre mi történt? Eric mellé kerültem dolgozni. Piszok nagy mázlistának éreztem magam és azt hittem ennél boldogabb már nem is lehetnék!

Aztán elkezdődött a fergeteg, amiből már nem volt kiszállás. Bezártak minket a buszba, miután becuccoltunk, majd elindultunk a turnéra. Erickel és a srácokkal lehettem végig. Sülve főve mindent együtt csináltunk, de erről sok beszámolót olvashattatok, úgyhogy nem is kell részleteznem. Rengeteg gyönyörű helyen jártunk és olyan élményekben lehetett részem, amiket sosem fogok elfelejteni. Az életem fenekestül felfordult.

Persze, az a kis szerencsétlen valaki, aki vagyok is előbújt belőlem és sikerült néha lesérülnöm. De még a kórházban is jól éreztem magam, mert tudtam, hogy mennyi ember áll mellettem. Mondjuk, ezt kb fölösleges volt leírnom már megint… :D

Ti pedig itt a blogon! Csodásak voltatok srácok végig! Nem is gondolnátok, hogy mennyire jól esett, hogy ilyen sokan írtatok nekem! Rengetegen voltatok! Iszonyatosan sokan! Hihetetlen volt, hogy olvassátok azt, amit írok Nektek. Hogy írtok nekem véleményt, kommenteltek állandóan, megbeszélitek együtt is, meg velem is a dolgokat. Hogy üzenetben is megkerestek és velem voltatok. Mindvégig… Nem tudtátok ugyan, hogy ki vagyok, de sejtettétek. Volt, aki jól tippelt ki lehetek, de nem mondhattam el. J Bár, ha jobban belegondolok el is mondhattam volna. De már úgyis mindegy…

Térjünk vissza a kis elmesélésre… Éltem a buszban, a szállodákban és minden kezdett szép lassan összekuszálódni. Sokan összeboronáltak Erickel. Sokan utáltak is emiatt, de hozzászoktam… Mint ahogy Ericnek köszönhetően a rivaldafénynek is lassan, mert nem bírta ki, hogy ne vigyen fel a színpadra. J J Ezért még egyszer tuti megölöm! :D

Volt egy segítőm a blogon, amit tudtok. J Így minden sokkal egyszerűbbé vált egy idő után, így kicsit élveztem a dolgot, hogy van aki segít és nem kell azonnal bezárnom az oldalt. Néha mondjuk azt kívántam, hogy bár megtettem volna már azután, hogy Eric mellett kellett, hogy dolgozzam... de már úgyis mindegy. Aztán szépen lassan beütött a krach… De ezt tudjátok. Elkezdtek terjengeni a pletykák…egyre jobban és egyre sűrűbben… ami még nem is lett volna baj… Túl sok minden történt egyszerre, amivel nem tudtunk normálisan megküzdeni… nem tudtuk őket normálisan kezelni. Sem Eric, sem én.

De végül eljutottunk arra a pontra, hogy véget ért minden. A blog, a turné, a kapcsolatok. Hazautaztam és most itt vagyok megint és írok nektek. Hihetetlen ugye? Ez a nyár… úgy elrepült, mintha nem is lett volna. Olyan sok esemény történt, hogy még most is képtelen vagyok mindet feldolgozni. Azt hiszem le kéne írnom magamnak minden egyes napot, hogy örökké emlékezhessek rájuk.

Tudom sokáig vártam erre a bejegyzésre, de kellett az idő, míg mindenen áttudtam rágni magam.

Így az ünnepek előtt szeretném megköszönni mindenkinek, aki velem volt. Mindenkinek, aki kitartott mellettem és annak is akinek nem! Úgyis tudjátok, hogy senkire sem tudok haragudni! J És persze, nagyon boldog ünnepeket nektek srácok! Legyetek jók! Éljétek meg az álmaitokat! Mert ha nagyon szeretnétek, mindegyik teljesülni fog! Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nem így van. Mert igenis minden lehetséges! Csak önmagatok dönthetitek el és lehettek képesek mindezt véghezvinni! Hajrá srácok! Legyetek boldogok! Legalább annyira, mint amilyennek most én érzem magam. J

Sziasztok!

Az Eric Saade projekt ezennel véget ért.

Üdv.: RiceAngel ”

Megszerkesztettem, átolvastam még egyszer és megosztottam. Azt hiszem méltó záró szöveg lett. Ha nem, nyugodtan szóljatok. Úgy érzem mindent leírtam amit akartam. Az apróbb részletek, meg úgysem tartoznak a nagy publikumra. Mindent nem akartam kitárni a nagyvilágnak, mert már így is sokat tudnak az emberek.

Egy dolog viszont teljesen és totálisan biztos. Mégpedig, hogy az Eric szerelem… örök. És ez soha nem fog elmúlni. Minden pillanatban olyan, mintha itt lenne velem, még így is, hogy –néha úgy érzem – milliónyi kilométer választ el minket egymástól. De hogy mi lett velünk?

Hirtelen egy felugró üzenet ablak zökkentett ki a gondolataimból.

Becki üzenete: Sziaaaaaaaaa Jenna!

Én: Szia Becki! :D

Becki üzenete: Na mi a szitu csajszikám? 8-|

Én: Megint megőrültél? :D :D Amúgy semmi különös. Most zártam be végleg a blogot.

Becki üzenete: De megám! Benyomtam egy rakat gumicukrot, amit TŐLED kaptam! Úgyhogy ez a te hibád! *-* :D xD Az jó amúgy! :D Örülök, hogy végre eljutottál erre a pontra! J

Én: Hidd el, hogy én is! De nagyon! Egyébként meg! xD Ne fogd rám, hogy őrült vagy! xD

Becki üzenete: Hát jó… de akkor is rátettél egy lapáttal! :D

Én: Oké… xD Ez így megfelel! :D

Becki üzenete: Tényleg… Akkor tuti nem jössz haza, majd csak karácsonyra pont?

Én: Aha. A szentestét még itthon töltöm. Aztán másnap repülés!

Becki üzenete: Aztán óvatosan a szerekkel! Tudod, hogy függőséget okoznak! :O xD

Én: Ajj Becki! xD xD Tudod, hogy mindig vigyázok! :D

Becki üzenete: Az én barátnőm! 8-| :D xD

Én: Bolond vagy! :D

Becki üzenete: Boldogan vállalom, hogy az vagyok! ^^

Én: Akkor jó! ;)

Becki üzenete: ;) :P És mi lesz a program? :D ;) ;) Azzal is csak óvatosan! ;)

Én: Beckiiiiii! xD xD Ugyanaz a válaszom, mint az előbb xD Mindig vigyázok xD Amúgy meg még nem tudom mi lesz a program :D Csak élvezni fogom^^

Becki üzenete: Meghiszem azt! ;) De ha keresztanya kell, csak szólj!

Én: -.-’ xD Na jóvan most már… be lehet fejezni :D :D

Becki üzenet: Oké, oké :$ Leállok :$ :D xD Vagy nem… xD :D

Én: xD :D ;) Dinka! :D

Becki üzenete: De így szeretsz! *-* :D

Én: Így bizony! :D

Becki üzenete: :* :$ :D

Én: :D Na figyi, megyek, mert még be kell ugranom egy helyre.

Becki üzenete: Okézsoké! Aztán vigyázni! ;)

Én: Úgy lesz! xD :D Szió!

Becki üzenete: Pápá! :D

Becki őrült! De komolyan! Nevetve bezártam az ablakot, kiléptem a böngészőből, majd kikapcsoltam a gépet. Lecsuktam és egy ideig csak bámultam magam elé mosolyogva. Annyira hihetetlen volt ez az egész. Úgy minden, ami történt velem… ami történt velünk.

Felhúztam mind a két lábam, átkaroltam őket és a térdemre döntöttem a fejem. Nem tudtam letagadni, hogy boldog vagyok. Egy pillanatra sem tudtam eltitkolni és ezt bárki láthatta is rajtam. Ha kimegyek, az emberek az utcán úgy megnéznek, mintha legalább karácsonyfaégőket aggattam volna magamra és úgy járkálnék fel alá.

Felpattantam és dalolászva elindultam a szekrényemhez. Előtúrtam egy pár zoknit, felhúztam őket, majd belebújtam a csizmámba, a kabátomba, fejemre húztam a sapkámat és elindultam. Szinte repültem lefelé a lépcsőkön, miközben még mindig énekelgettem. Ahogy kiléptem az épületből, megcsapta az arcom a hideg, havas levegő és a mindenfelől áradó ünnepi hangulat. Elindultam az utamra. Mosolyogva figyeltem a kirakatokat, az embereket és a tájat. Még egy cukrászdába tartok, ahol felvásárolok egy rakat finom édességet. Ez tuti!

Amint beléptem az üzletbe szinte ledöntött a lábamról a finom sütemények illata. Mélyet szippantottam a levegőből és lehúztam a kesztyűimet, meg a sapkámat és a zsebeimbe tömködve őket, odalépdeltem a pulthoz.

-          Jó napot! – köszöntött mosolyogva a fiatal eladólány.

-          Jó napot! – mosolyogtam vissza.

A pult tartalmát bámultam. Valami eszményi volt a rengeteg finomság, ami előttem hevert. Sőt… némelyik felért egy kész műalkotással. Azt sem tudtam mivel kezdjem. Ez a bőség zavara, ahogy mondani szokták. Úgy érzem, hatalmas szatyorral fogok távozni innen. Egyszerűen… mondhatjuk, hogy semminek sem tudok ellenállni.

Közben a lány, kiszolgálta az utolsó vevőjét is, aki előttem volt és velem szembe sétált.

-          Segíthetek? – kérdezte kedvesen.

-          Azt hiszem igen… - néztem rá – Miért kell ennyi finomságot kínálnotok? – néztem majdhogynem nyálcsorgatva a pultba.

Felnevetett.

-          Ezt a kérdést már hallottam egy párszor. És tudom ám, hogy nehéz dönteni! Én is így szoktam vacilálni, ha úgy döntök viszek haza valamit.

-          És hogy szoktál választani?

-          Kiszámolom őket. Általában. – mosolygott még mindig.

-          Tudod mit? Kitaláltam! Behunyom a szemem és rámutatok a sütikre, és te pedig elvehetsz azokból kettőt, amikre mutattam.

-          Rendben! – mondta és már emelte is a kis csipeszt, amivel összeszedi nekem a választottjaimat – És ha ugyanarra mutatsz kétszer?

-          Akkor a mellette lévőből. – rántottam meg a vállam mosolyogva, mire újra nevetett.

-          Oké! Kezdhetjük?

-          Aha! – mondtam és behunytam a szemem, majd nekiálltam mutogatni.

Nem tudom mennyire mutattam, mert nem számoltam. De nem is volt tervezve, hogy mennyi mindent fogok venni. Így csak mutogattam, majd egyszer mikor úgy éreztem, hogy már elég lesz abbahagytam. Egy egész édesség torony várt rám, mikor kinyitottam a szemem és legszívesebben már most beleharaptam volna legalább az egyikbe. Na jó… igazából mindegyikbe.

A lány elcsomagolta nekem őket szépen, hogy ne törjenek össze. Mondtam neki, hogy képes vagyok hasra esni a saját lábamban, mire mondta, hogy dobozba rakja nekem a sütiket, nem lesz bajuk, ne aggódjak. Ejtettem felé egy nagy mosolyt, azzal a gondolattal a háttérben, hogy Jenna biztos lesz a sütemény szállítmány! Majd kifizettem őket és elindultam a kis szatyrommal. Vagyis a nagy szatyrommal… Egy nagy szatyorba rakta nekem a három doboznyi sütit. Lehet, hogy kicsit sok lesz, deee… szerintem megoldjuk a dolgot. Nem fog egy morzsa sem kárba veszni.

Mikor kiértem a hóesésbe, még pördültem is egyet széttárt karokkal. Az emberek nevetve nézték, hogy mit alkotok. De most valahogy nem zavart semmi. Régen inkább elbújtam volna… most meg… Nem érdekel már, hogy mit gondolnak az emberek, vagy hogy milyen fejeket vágnak rám. Ilyen vagyok… ha valaki nem szeret, azzal nem foglalkozom. Nem tetszhet mindenkinek az őrültségem, a boldogságom és minden egyéb ami velem járt.

Viszont van valaki, akinek minden úgy tetszik bennem, ahogy vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy majd jön egy ilyen ember az életembe, de jött.

Egy dolgot nem osztottam meg a nagyközönséggel. Mégpedig azt, hogy… dobpergés… megbeszéltük a dolgokat Erickel. Úgy döntöttünk, hogy békében válunk el egymástól. Megmaradt a barátságunk, senki sem haragszik senkire és minden happy marad. De… aztán nem bírtam sokáig… vagyis… nem bírtuk sokáig… Egyikünk sem. Sem ő, sem én. Minden nap beszéltünk, egyre többet és egyre gyakrabban… rájöttünk, hogy hiába a távolság és hiába minden, ami volt… nem tudunk egymás nélkül meglenni… Így végül… Nem sokkal az után, hogy hazajöttem Stockholmból, repültem is vissza. Igen. Vissza hozzá. Ő pedig várt rám a reptéren. Aztán minden olyan volt, mint a filmekben. Meglátott és mosolyogva szaladni kezdett felém, majd elnevettem magam és én is szaladtam. Egyikünket sem érdekelte a tömeg, akik néha nem túl jó szemmel néztek ránk. Csak egymást láttuk és akartuk! A nyakába ugrottam, magához ölelt és megcsókolt. Hosszan… Nagyon hosszan. Soha nem csókolt még így. Ennyi vággyal, ennyi érzéssel… ennyi szerelemmel.

Ott a stockholmi reptéren kezdődött minden, mikor egymásba botlottunk a nyár elején, majd ugyanott kezdődött újra minden. Egy új álom kezdete… egy új álomé, ami most már nem csak álom, hanem a valóság. Egy közös álom, egy közös élet, egy közös szerelem.

Most pedig én tartok a reptérre. Eric már úton van és hamarosan itt lesz, hogy együtt töltsük az időt az ünnepekig, majd a szentestét, aztán megyünk Athénba, mert a szüleim rágják a fülünket, hogy nem csinálhatunk olyat, hogy nem karácsonyozunk együtt. Úgyhogy muszáj leszünk odarepülni. Mondjuk nem bánom. Mert ennyire boldog még sosem voltam, és mindegy merre visz az élet, most már csak az a lényeg, hogy Eric mellettem legyen, hogy mellette lehessek és együtt töltsük az időt.

Beszálltam egy taxiba és kivitettem magam a reptérre. A gép épp leszállt, mikor odaértem. Megálltam a váróban és figyeltem, hogy mikor jön Eric. Átfutott az agyamon az a rengeteg élmény, amit együtt éltünk át, az a sok minden, amin átmentünk együtt olyan rövid idő alatt, és elmosolyodtam. Aztán megpillantottam a közeledő embertömegben. Ő is észrevett és rám mosolygott. Ez volt az a mosoly, ami megváltoztatta az életemet. Ez volt az a mosoly, amitől nem tudtam elszakadni, és amit most már minden nap élvezhetek életem végéig.

35. Fejezet - Forgive me

 Sziasztok! :)

Ahogy megígértem a hétre, itt is az újabb rész!!! :) 

Amint tudom hozom nektek az folytatást, csak mindig valami van ami közbe jön és ezért ne haragudjatok :$

Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeket továbbra is! Az eddigieket pedig nagyon köszönöm! El sem hinnétek mennyire örülök mindennek amit megosztotok velem, vagy ha írtok nekem^^ 

Csak bámultam magam elé, vagy éppen rá. Nem tudtam elhinni, hogy mindez igaz. Annyira szürreális volt az egész, hogy elmondhatatlan.

Ez nem lehet! Tuti csak hazudik! Csak szórakozik velem megint! Ez tuti… más nem lehet. Nem… Annyira lesokkolt a látvány, a tény, hogy mindvégig átvert, hogy nem tudtam megszólalni. Folyamatosan kavarogtak a gondolatok a fejemben és már csak magam elé bámultam. Megrohant a sok emlék, ami az elmúlt időszakból tódult elém. Próbáltam összerakni a képeket. Átfutott a fejemben minden és rá kellett jönnöm, hogy tényleg soha nem voltak egyszerre ugyanazon a helyen, hogy valami fura módon mindig mikor eltűnt az egyik feltűnt a másik. Ez akkor miért nem volt nekem rejtélyes? Pf… Miért? Mert bujkáltunk. Mert esély nem volt rá, hogy találkozzanak, mivel minden arra ment ki, hogy soha ne fussanak össze. Az egyetlen alkalom amikor közös programra voltak hivatottak, az meg arra játszott, hogy kezdjem megutálni Drewt végre. Jól ki volt itt találva minden. Profin megoldotta a dolgokat, hogy ne bukjon le, nagyon profin. És még bántott a lelkiismeret a blog miatt, ő meg nem egy bloggal vert át, hanem kitalált egy embert!!! Elérte, hogy beleszeressek… te jó ég… Atyavilág! Hogy lehettem ennyire nagyon hülye? Hogy?

Fogtam a fejem és kínomban felnevettem. Talán már kissé hisztérikusan. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

-          Ezt nem hiszem el. – fordultam el tőle.

-          Jenna… - hallottam amint közelebb lépked.

-          Ne… - emeltem fel a kezem és megfordultam.

Közvetlen ott állt már mellettem. Hátráltam egy lépést és ezzel sikerült nekimennem a kanapénak és leülni rá ugyanazzal a lendülettel. Utánam kapott, de ismét a kezeimmel jeleztem neki, hogy ne érjen hozzám. Nem tudom mit csináltam volna vele, ha hozzám ér, de valahogy most nem kívántam az érintését.

Leült a kanapé másik szélére és kitört a néma csend. Egyikünk sem mondott semmit és annyira ijesztővé vált az egész nesztelenség, hogy szerintem még a szívdobogását is hallottam néha. Azt hiszem… vagy nem tudom…

Egyszerűen nem tudtam mit mondani és azt sem, hogy mit érzek. Egyszerűen… el sem tudom mondani, hogy milyen érzések lettek úrrá rajtam. Annyira lehetetlen és hihetetlen volt ez az egész helyzet, hogy… erre nincsenek szavak.

Felkönyököltem a karfára és fogtam a fejem. Nem tudtam magamhoz térni. Nem voltam képes felfogni, hogy ez megtörtént. Hogy ez az egész tényleg igaz.  Volt valaki, akiről azt hittem szeret, aki mellettem volt… és volt egy másik ember, aki miatt őrlődtem erre tessék. Most kiderül, hogy ez a két ember egy és ugyanaz volt. Na erre varrjatok gombot!

Az a sok csók, az a sok titok, amit megosztottunk egymással. És ő mindent tudott… Amit azt hittem, hogy egy másik embernek mesélek, esetleg róla, az is ő maga volt és így semmi nem maradt fedetlenül előtte… Szó szerint semmi. Elkerekedtek a szemeim, ahogy eszembe jutott mik történtek Párizsban.

-          Te jó ég! – nyíltak meghökkenésre az ajkaim és felegyenesedtem eddigi helyzetemből, majd Eric felé fordultam és vissza magam elé – Te jó ég!

-          Mi a baj?

-          De hiszen… - folytattam és megint csendben maradtam.

Nem tudom miért, de valahogy nehéz volt kimondani a tényeket. És fogalmam sem volt róla, hogy mindennek örülök-e vagy sem. Annyira zűrzavaros minden, hogy most épp csak kaotikusnak érzem és talán nem jónak azt, ami történt… ha másképp alakul meg valószínűleg kiugranék a bőrömből, hogy mindez épp vele… de így… Káosz.

-          Jenna, kérlek… mondj valamit. – éreztem, ahogy közelebb csúszik hozzám.

-          Mi lefeküdtünk egymással. – néztem rá végül és szembe találkozott a tekintetünk.

Csak hallgatott. Vagyis… csak hallgattunk és néztük egymást. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme? JENNA!! Fejezd ezt be!

Megráztam a fejem és elkaptam a tekintetem. Na tessék… most már azt is tudja, hogy még mindig zavarba jövök attól, ahogy néz.

Mindenesetre, baromira sokkoltak a tények is, ahogy kimondtam és tudatosult bennem minden. Úristen… Ez csak bonyolódik és nehezedik, és egyre elveszettebbnek érzem magam.

-          Igen. – mondta végül.

-          És képes voltál megtenni így is… hogy átvertél…

-          Én… - térdelt mellém a kanapéra – Jenna én el sem tudom mondani neked, hogy mennyire sajnálom! Már előtte elkezdett kínozni a lelkiismeret… ott meg… egyszerűen annyira… annyira szeretlek, hogy nem bírtam megállni, hogy ne tegyem meg… érted? Megőrülök tőled!!!

-          Szeretsz? – a dühtől már könnyek gyűltek a szemembe – Szeretsz mi?! És mégis becsaptál!

-          Ne haragudj, kérlek!

-          Iszonyatosan szarul éreztem magam amiatt, hogy a blogot vezetem erre tessék… te tudtál mindent, ráadásul még… áh! – felpattantam és el akartam menni, de utánam jött és megállított.

-          Párizs volt az a pont, amikor a legaljasabb embernek éreztem magam a földön.

-          Jól érezted… - kijött belőlem a gúny.

Azonnal én is egy aljadéknak éreztem magam. Normális ez? Átvert, és mégsem tudok rá igazán haragudni. Eric Saade! A fene egyen meg!!!

Elengedte a karomat, megfordult és visszaindult a kanapé felé. Elhajította a parókát a kezéből, majd ledobta az inget, ami rajta volt és így már újra Eric ült előttem abban a pólóban, ami korábban is rajta volt. Bár még mindig csak félig meddig volt Eric. Volt egy kis smink az arcán, ami változtatott a vonásain, de ugye mindez eddig nem tűnt fel. Hihetetlen mi mindenre képes volt és mennyire jól kitervelte a dolgokat. Hihetetlen. Ha nem így csinálja a dolgokat még komolyan azt mondanám rá, hogy zseniális. De így nem tudom ezt mondani…

-          Nyugodtan elmehetsz, ha akarsz. Nem tartalak vissza.

Olyan mértékű keserűséget sugárzott a hangja, hogy majd megszakadt a szívem. Akármit is teszek magammal, soha nem tudok szívtelen lenni senkivel sem. Vele meg pláne nem. Jenna már csak ilyen… és képtelen vagyok megváltozni. Hiába tette velem mindezt, nem tudom gyűlölni őt, pedig szeretném! Értitek! Gyűlölni akarom őt, mert megérdemelné, és… mégsem tudom ezt tenni. Ajj mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha menne a dolog. Csak álltam ott és néztem őt. Nehéz ez az egész. Iszonyatosan nehéz…

-          Nem akarok elmenni. – nyögtem ki végül és meglepetten nézett rám.

-          Tényleg? – láttam amint egy pici reménysugár átsuhan a tekintetén.

-          Tényleg. – húzódott egy kis zavart mosolyra a szám.

Nem mentem vissza a kanapéhoz, csak fogtam magam és törökülésbe ültem a földön, azon a ponton ahol épp álltam. Újabb feszült csend. De már kicsit azért enyhült a helyzet. Nem tudom mire számított, de az előző tekintetéből tuti arra, hogy majd azonnal lelépek őrjöngve és soha többet nem szólok hozzá egy árva szót sem. És hogy soha többet nem találkozunk… De nem bírnám ki nélküle. Még ezek után sem.

-          Értem már miért kezdted nekem szapulni Drewt…

-          Igen… el akartalak szakítani tőle.

-          De… miért csináltad?

-          Most mondtam.

-          Nem azt. Hanem az egészet. Miért találtad ki Drewt?

Láttam, ahogy megfeszül az arca és átgondolja hogyan is fogalmazza meg a dolgokat. Ezer arcát láttam már Ericnek, de ez új érzelem volt tőle.

-          Igazából… - kezdte - kíváncsi voltam rád. Hogy mit gondolsz? Miket érzel? Érdekelt, hogy mit is gondolsz rólam, mint ember és, hogy csak és kizárólag a hírnevemet akarod-e kihasználni, vagy tényleg bírsz engem is. Bár, mivel álnéven írtad a blogodat is, sejthettem volna, hogy nem így akarsz híres lenni… és… hát… nem gondoltam, hogy eddig fajulnak majd a dolgok. Belém szerettél… vagyis Drewba…

-          Meg beléd is. – löktem oda alig hallhatóan, de láttam amint rám pillant, úgyhogy meghallotta.

-          És belém is…

Igen, tényleg meghallotta.

-          Nem tudtam már mit tenni. Kezdtem kétségbeesni és egyre jobban bántott az egész, de egyszerűen nem tudtam elmondani, mert tudtam, hogy meg fogsz utálni.

-          És könnyebb volt így, hogy engem sározol be és te tisztán maradsz…

-          Ez így ritka szörnyen hangzik… de igen. És el nem tudod képzelni, hogy milyen egy szörnyetegnek érzem magam. Átvertelek téged… téged aki a legjobb szívű, a legjobb szándékú ember vagy akit csak ismerek. Sajnálom. Érted Jenna? Ha lenne a bocsánatkérésre egy olyan szó, amivel mindent semmissé tudnék tenni és eltűntetni, akkor azzal kérnék tőled bocsánatot. – láttam amint könnyek gyűltek a szemébe, de gyors letörölte azokat a pólója ujjával.

Hatalmasat sóhajtottam. Elszorult a szívem, ahogy láttam rajta tényleg mennyire bánja a dolgot. Ajj Eric…

Közben pedig ahogy agyaltam mindenen, rájöttem, hogy ezt egyedül biztos, hogy nem tudta volna véghezvinni. Kellett, hogy segítsenek neki. Lehet, hogy…

-          És… Mindenki tudott róla, ugye? – fejeztem be hangosan a gondolatot.

-          Igen.

-          Fantasztikus.

Tehát minden benne volt és mindenki átvert.

-          Már régen le akartak állítani. Én voltam a hülye. Jöttek állandóan, hogy Eric most már állj le, mert csak tönkreteszel mindent… igazuk volt, de nem bírtam leállni… Mindig toltam, hogy még csak egy kicsit, aztán vége… eltűnik Drew valami indokkal, de aztán… nem tudtam abbahagyni… Mindig veled akartam lenni és mindent tudni akartam rólad. Nem bírtam elszakadni tőled.

-          Hát… mint tudod én sem tőled… vagyis… Drewtól… vagy…

-          Bonyolult. – nevetett, de nem boldog nevetés volt.

-          Igen. – bólogattam.

-          Egyébként… tudod… vannak dolgok… amikre nem számítottam.

-          Mire? – néztem rá.

Kémleltem az arcát, hogy bármit is ki tudok-e deríteni a vonásaiból, de nem nagyon sejtettem mire gondolhat. Bár így, hogy ennyi ideig ki tudott játszani, nem hiszem, hogy pont most fogok tudni bármit is leolvasni az arcáról.

-          Arra, hogy egymásba fogunk szeretni.

Ahogy ezt kimondta a szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem kiugrik és ott fog pattogni előttünk a szőnyegen. A gyomrom pedig szinte rögtön görcsberándult. Atya világ… még mindig szeretem őt…

-          És most már tudod… A saját lelkiismeretemmel nem tudtam szembenézni, és ezért téged bántottalak, amit nem akartam és így csak még inkább a föld alá ástam magam a saját szememben és egyre csak romlott a helyzet… Az egész hazudozás kezdett rossz irányba fajulni és nem akartalak bántani… tényleg nem… de már nem volt visszaút…

-          Már mindegy.

-          Hát már az. – nevetett megint.

-          Tudod… nagyon fájt. – rám emelte a tekintetét - Amit velem tettél. Ahogyan beszéltél velem, ahogy bántál velem.

-          Tudom. – éreztem újra a fájdalmat a hangjában.

-          Eric… én végig bíztam benned. És tudom, hogy egy szavam nem lehet, mert a blog ott volt nekem is és nem mondtam el… de…

-          Jenna! Egy blog semmiség ehhez képest… Te egy pillanatig ne kínozd magad! Érted? Tudtam az egészről, ahogy azt már te is tudod… így végképp ne érezd magad rosszul! Én voltam a… - láttam amint elfojt valamit, ami nem lett volna egy szép kifejezés.

Ismerem már annyira, hogy tudjam, most minden rossznak elhordaná magát, csak nem akar még mélyebbre süllyedni a szememben azzal, hogy ilyen szavakat használ. Hiába tette, amit tett, ő még mindig Mr. Tökély… még ezek után is. Elkövette azt a hibát, hogy a saját csapdájába esett. De hát… senki sem tökéletes igazán, nemdebár? De számomra még így is az. Minden kis őrült hibájával együtt. Azzal együtt is, hogy játszott velem. Basszus Jenna! Miért nem tudsz rá haragudni egy kicsit sem? Miért?

-          Lehet… - álltam fel – Azt hiszem… jobb, ha most elmegyek.

Elindultam és akadálytalanul kisétáltam az ajtón, majd az udvaron lassítottam a lépteimen, míg végül már az utcán találtam magam. Nem jött utánam. Ennyi volt. De nem bírtam bent maradni tovább. Úgy éreztem, hogy most jobb lesz egy kicsit, ha egyedül maradok a gondolataimmal és mindennel együtt. Kicsit ki kell szellőztetnem a fejem.

Körbenéztem. Az egyik irány ahonnan jöttem, a másik nem tudom, merre vezet. Hát menjünk arra… Most már nem érdekel semmi.

A hűvös levegő végigszántotta az arcomat, és ahogy lassan a könnyeimmel vegyültek, kezdett hideg lenni. Nem bírtam tovább. Fájt. Szörnyen fájt, hogy ezt tette velem. Nem tudom elhinni, hogy mindez igaz. Hogy mindez tényleg megtörtént. Eric… Miért? Csendben sétáltam miközben potyogtak a könnyeim, amik most utat törtek maguknak. Nem számítottam rá, hogy sírni fogok, de előbújt.

Nem is néztem merre megyek, csak haladtam előre. Már percek óta magam voltam és a gondolataim és eljött az a pillanat mikor úgy éreztem szükségem van arra a személyre, aki mindig mindenben mellettem áll.

-          Szia te nő! – vette fel vidáman a telefont szinte az első csengés után.

-          Becki.

-          Mi a baj? – azonnal váltott a hangja vidámból aggódóvá, ahogy meghallotta az én hangom – Bántott? Mi történt? Beszéltél vele?

-          Hazudott nekem. Érted? – rögtön kitört belőlem.

-          De hát miben?

-          Mindvégig ő volt Drew!

-          HOGY MICSODA? – ahogy meghallotta, kábé üvöltött a telefonba döbbenetében és el kellett emelnem a fülemtől a készüléket – És még ő kért számon téged?

-          Becki… - kezdtem és szép lassan mindent elmeséltem, ami azóta történt, hogy Stockholmban vagyok.

Minden szót próbáltam visszaidézni a beszélgetésekből és főleg abból, amit Eric mondott. Szükségem volt rá, hogy valaki meghallgasson és tudtam, hogy Beckin kívül úgysem fogok elmondani senkinek semmit sem. Ő volt az egyetlen ember, akiben annyira megbíztam, hogy tudtam bármit elmondhatok neki és ő mindenben mellettem lesz, amíg csak élek. És szükségem volt arra is, hogy mindent kibeszéljek magamból.

-          És most mi lesz veletek?

-          Fogalmam sincs.

-          Nem irigyellek.

-          Szerinted mit tegyek?

-          Őszintén? Nem tudom. Annyira lesokkolt ez az egész, hogy még fél kézzel most söpörgetem össze a széthullott darabjaimat.

-          Megértem. – nevettem el magam.

Becki még a legbénább helyzetekben is képes volt mosolyt csalni az arcomra. Eric is ilyen… vagy legalább is ilyen volt… de most nem tudom hányadán állunk, vagy mi lesz velünk.

-          Figyi csajszi, le kell tegyelek, mert itt zűrzavar van… Majd értesíts amint van valami! Vagy ha csak unod magad. A lényeg, hogy bármi van szólj!

-          Oké. Szia Becki.

-          Szia J! És fel a fejjel!

-          Igyekszem. – feleltem, majd eltettem a zsebembe a mobilomat.

Megálltam és körbenéztem. Már fogalmam sem volt, hogy hol vagyok éppen, vagy merre járok. Egyáltalán nem figyeltem az utat, annyira el voltam merülve a gondolataimban, de nem is érdekelt. Szétnézem aztán elindultam arra, amerre szimpatikusabb volt. Már tényleg egyáltalán nem érdekelt, hogy hol vagyok. Végszükség esetén hívok egy taxit, aztán majd az elvisz a kis szállásomra.

Csak sétáltam előre és nem törődtem semmivel. Hirtelen fékcsikorgást és dudaszót hallottam, majd hogy valaki a nevemet kiáltja, és egy kar elkap, majd a földön fekszünk. A dudáló autó elhajtott mellettünk, valamit kikiabálva a lehúzott ablakon, majd ott maradtunk ketten. Annyira hirtelen és gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam egy ideig az eseményeket. Végül észbe kaptam és eljutott a tudatomig, hogy majdnem elütött egy autó…

-          Úristen Jenna, jól vagy? – néztem fel Ericre és nem akartam elhinni, hogy tényleg ő az.

-          Igen. Jól. Azt hiszem. – álltam fel mellőle és rendbe szedtem az öltözékem – Köszi.

-          Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha nem vagyok itt…

-          Jöhettél volna megint a kórházba látogatni. – poroltam a nadrágomat.

-          Jenna ez nem vicces.

-          Jó, oké, igazad van. Ne haragudj. – néztem rá és váratlanul átölelt.

Olyan szorosan, hogy azt éreztem soha nem akar elengedni. Tétováztam, nem tudtam mit tegyek, végül győztek az érzéseim, visszaöleltem és a nyakába temettem az arcom.

-          Tudod… - kezdte, és ahogy a bőrömön éreztem a leheletét kirázott a hideg – Minden dalomat csak és kizárólag neked énekeltem… Senki másra nem tudok gondolni…  Nem tudok nélküled… - itt hirtelen abbahagyta és a szemeimbe nézett.

Megsimította az arcomat és tudtam, hogy most mi következik. Meg fog csókolni. De nem hagytam… Meg akart csókolni, de én nem hagytam.

-          Várj. – állítottam meg – Eric… - nyeltem egy nagyot - Mi lesz most velünk?

-          Hmm… feleségül veszlek, szülsz nekem tíz gyereket és boldogan élünk míg meg nem halunk. – mosolyodott el, mire felnevettem.

-          Tíz?

-          Kevés? Lehet több is. – nézett rám kérdőn.

-          Te nem vagy normális. – nevettem most már hangosabban, majd mosolyogva néztem rá, mire ő is így tett.

-          Nagyon utálsz? – kérdezte.

-          Nem. – ráztam meg a fejem és beharaptam az alsó ajkam.

Nem tudok rád haragudni Eric Szuperdögösmosoly Saade.

-          Aludjunk erre az egészre egyet?

-          Ühüm. – bólogattam – Talán ez lesz a legjobb.

-          Igen. Szépen átgondolunk mindent.

-          Igen.

Még mindig egymást néztük. Nem tudtunk elszakadni a másik tekintetétől. Hihetetlenül bonyolult érzés volt ez az egész. Bonyolult volt egyáltalán Ericet szeretni. Az ember azt hinné, ha szerelmes lesz, majd minden tök egyszerű és vidám és boldog lesz, de nem. Sajnos nem. És ezt a mi példánk is jól mutatja.

Elindultunk visszafelé. Legalább ő tudta az utat így nem fogok eltévedni. Ha eljutunk a házáig, onnan meg már visszatalálok bárhová.

-          Eric.

-          Tessék?

-          Miért jöttél utánam? – elmosolyodott a kérdésemre.

-          Nem bírtam otthon ülni. Tudni akartam, hogy minden oké veled és jól vagy. És láttam, hogy nem hazafelé indulsz, így csendben követtelek. Féltettelek Jenna.

Féltett? Ha ezt így folytatja tovább… még lassan meg is köszönöm neki, hogy átvert… Kikészít.

-          És milyen jó, hogy utánam jöttél.

-          Igen. – bólogatott – Ugye tudod, hogy tényleg, teljes szívemből sajnálom ezt az egészet.

-          Tudom.

Ezek után nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Csendben sétáltunk az utcán. Kicsit olyan volt az egész, mintha csak mi ketten lettünk volna és senki más körülöttünk. Arra ocsúdtam csak fel, mikor megéreztem a tenyerét és az ujjait az enyémeken. Megszorította a kezem és nem engedte el. De én sem engedtem el az övét…

Végül már csak azt vettem észre, ahogy megállunk a ház előtt és szembe fordul velem.

-          Hát akkor… Holnap találkozunk?

-          Igen. – bólintottam.

Közelebb lépett, a tarkómra csúsztatta a jobb kezét, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Aztán megszorította a kezem, és elköszöntünk. Elindultam arra amerről ideérkeztem. Olyan érzés volt, mintha már milliónyi órája itt lennék, pedig alig telt el pár óra…

Tudtam, hogy Eric még kint áll és figyel. Biztos voltam benne, hogy kábé addig el sem fog tűnni onnan, míg látótávolságban vagyok. Az egyik sarkon megálltam és intettem még neki, majd elindult befelé én pedig tovább az utamra.

Lassúnak tűnt az út, de most valahogy nem bántam. Még mindig kellett egy kicsit az egyedüllét. Még mindig éreztem a csókját a homlokomon. Még mindig kavarogtak bennem az érzések…

Mikor megérkeztem a kis szobámba, ledobtam a cuccaimat, felkaptam egy törülközőt és már indultam is a zuhany alá. Jól esett. Nagyon jól. Élveztem a forró víz nyugtató hatását minden porcikámon. Kicsit könnyebbnek éreztem magam tusolás után. Becsavartam a hajam egy törülközőbe, majd magamra egyet és visszamentem a szobába. A táskámhoz léptem, hogy elővegyem a pizsamámat, majd mikor nekiálltam kotorni a cuccok között, a telefonom jelezte, hogy egy sms érkezett számomra. Mivel a kíváncsiságom nagyobb, mint bármi más így rögtön elindultam, hogy megnézzem mit is kaptam. Eric írt. Megdobbant a szívem. Megnyitottam. Mikor elolvastam azt az egyetlen sort, úgy éreztem rögtön fel kell öltöznöm, visszamennem hozzá és megcsókolnom és soha többet nem elengednem őt.

Ez állt az üzenetben: Forgive me, I am sorry, fucked up all we had!

Egy kis köztes :)

Sziasztok! :)

Hamarosan a végére érünk a történetnek, amit még én is sajnálok, mert nagyon szeretem írni. :) 

A fiatalok sorsa hamarosan megpecsételődik. De mi lesz velük? :D

Érdekelne a véleményetek! :) Kíváncsi vagyok mindenre amit gondoltok. Összevesznek-e? Vagy kibékülnek? Soha többet nem állnak szóba egymással? Vagy megbeszélik a dolgokat? 

Mit gondoltok? :)

Remélem megosztjátok velem a gondolataitokat! :D

Közben írom a fejezetet, csak lassan haladok, mert mindig van valami :/ És tudom egy kommentárban kérdésre válaszoltam a múlt héten, hogy még azon a héten meg lesz a rész és ezer bocsánat érte, hogy nem sikerült elkészülnöm vele, de a héten most már tuti lesz! 

34. Fejezet - Vallomás

Sziasztok! :) 

Újra itt! :) Köszönöm az eddigi véleményeket! Nagyon örülök mindennek^^ 

Hát, gondolom érzitek, hogy már eléggé a történet vége felé közeledünk. Ez a fejezet sok kérdésre választ ad. Remélem tetszeni fog nektek és nagyon kíváncsian várom a véleményeiteket és a reakciókat. :)

Hirtelen azt éreztem, hogy két kéz utánam nyúl, de már a teljes eséstől nem tudott megmenteni, így mind a ketten a fűben kötöttünk ki. Bámultam az eget. Mintha megfagytam volna és valami földöntúli erő nem engedné, hogy az izmaimat én irányíthassam. Olyan volt, mintha vele is ez történt volna. Egy ideig egyikünk sem mozdult.

 Kicsit olyan volt, mintha nem akartuk volna megtörni ezt a pillanatot. Mintha így akartuk volna tölteni a hátralévő időt, ami még az életünkből van. A tudatalatti cselekedete? Aimer Jenna Diélia… Már megint képzelődsz. Lehet, hogy csak én éreztem mindezt így, de… lehet, hogy titkon még mindig szeretném, ha a karjai közé fogna… de… ha ő nem, akkor miért nem engedett még el?

Eddig rá se mertem nézni, mert éreztem, hogy közel van. Féltem, hogy túl közel és majd nem bírok magammal és a nyakába vetem magam, mert vagyok ennyire zizzent, ha a közelembe kerül. De előbb utóbb, muszáj lesz megtörni ezt a pillanatot, mert nem azért jöttem, hogy leessek a fáról, aztán Erickel együtt a fűben feküdjünk egész álló nap.

Aztán végül… erőt vettem magamon és felé fordultam. Úgy lett, ahogy sejtettem… Azonnal szembetaláltam magam azokkal a mély barna szemeivel, amiket úgy szerettem. Rögtön elvesztem bennük. Most jövök csak rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem. A szemei, a hangja, az érintése, vagyis Eric maga, úgy ahogy van. Összeszedtem végül magam és próbáltam rendezni a gondolataimat, hogy valami értelmeset sikerüljön kipréselni a számon. Már épp nyitottam volna szóra azt, hogy megköszönjem a segítségét, amiért nem hagyta, hogy kitörjem a nyakam, mikor megszólalt:

-          Még jó, hogy nem térköves az udvar. – pattant fel.

Megszólalt! A hangja. Egyszerűen megöl… hát még ha énekel… de várjunk csak? Mit is mondott?

-          Ennyi? Még jó, hogy nem térköves az udvar? Semmi hiányoztál? Vagy de jó hogy itt vagy… vagy nem ütötted meg magad? Vagy csak egyszerűen egy hello? Áh, mindegy is… nem is értem mit keresek itt. – álltam fel a földről és leporoltam magam és minden kérdésem nyomatékosítására még lendületesebben söprögettem a ruháimat.

Magamban zsörtölődtem tovább, majd arra lettem figyelmes, hogy nem jön válasz, aztán hirtelen nevetni kezd. Tuti, hogy végigmosolyogta a kis kirohanásomat és most már nem bírta tovább.

-          Most meg mit nevetsz?

-          Semmit sem változtál. – mosolygott rám.

Egy ideig csak néztünk egymásra. Ő mosolygott én meg egyre jobban zavarba jöttem a tekintetétől.

-          De te sem. – feleltem, de már én sem bírtam ki mosolygás nélkül, és próbáltam rejteni a pirosodó arcomat.

Végiggondoltam, hogy mit műveltem le az előbb és már saját magamon nevetnem kellett. Tényleg nem vagyok teljesen normális.

-          Egyébként. Azt én is szeretném tudni, hogy mit keresel itt. – váltott végül vissza komolyba és úgy méregetett, mintha ki tudná olvasni a tekintetemből mi is a célom.

Végül egyszerűen csak kimondtam a tényeket:

-          Beszélni szeretnék veled.

-          Az jó. – bólintott, mintha ezt a választ szerette volna hallani - Mert én is veled. – intett a fejével, majd elindult a házba, én pedig követtem.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a szívem olyan hevesen kalapált, hogy azt hittem átszakítja a mellkasomat. Semmit sem változott az, ahogy képes hatni rám. Kezdem úgy érezni… részemről semmi sem változott az érzések szempontjából. Hiába történt, ami történt, hiába volt velem sokszor bunkó, mégsem tudok rá haragudni.

Persze, ott lappang bennem ez a kellemetlen érzés amiatt, hogy átvertem, de ezért jöttem: tisztázni mindent. Abszolút teljesen mindent, hogy tisztalappal kezdhessük. Nem akarok több hazugságot és átverést. Ő sem ússza meg, hogy ne mondja el a titkot, amit már régóta akart. Épp itt lesz az ideje annak is… Ma mindenre fény derül. Legalább is remélem… Nagyon remélem.

Besétáltunk az ajtón, majd leült a szemben lévő kanapéra, és mutatta, hogy üljek oda én is. Lassan odasétáltam és leültem. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam nem túl feltűnően kifújni, de ez valószínűleg nem sikerült, mert szinte azonnal nevetett egyet. Kicsit olyan, mintha ő is annyira zavarban lenne, mint én. Ez lehetséges? Áh, nem hiszem hogy Mr. Tökéletes Eric Saade zavarban lenne egy olyan lánytól, mint én. Bár… tudván, hogy mi volt közöttünk… De abban biztos lehet, hogy nem megyek el ma anélkül, hogy ne árulja el a titkot, amihez eddig nem volt bátorsága.

-          Kérsz valamit? – kérdezte és szünet - Enni? – újabb szünet- Inni?- itt már igyekezett nem túl sokáig agyalni mit mondjon mert észlelte, hogy ez így egy kicsit vicces - Ahogy észlelem, gyalog jöttél… nincs jó idő, gondolom kicsit átfagytál. Csinálok forró csokit. – mondta és még mielőtt megállíthattam volna, már el is tűnt.

Hallottam amint csörömpölni kezd, és nyitogatja a szekrényajtókat. Kicsit olyan volt, mintha kétségbeesetten keresne valamit és nem, mint aki csak épp kiszaladt a konyhába megcsinálni a csokit. Valami itt nem igazán stimmel. Eric nem teljesen önmaga. Hova tűnt a magabiztossága? Mi történt veled Mr. Mosoly? Mi jár a fejedben, ami ennyire szétszórttá tesz? Lehet, hogy én vagyok az oka? Á, azt nem hinném. De igazából… nem, nem az biztos, hogy nem lehet… Az is előfordulhat, hogy csak amiatt ilyen, mert már megbánta ahogyan beszélt velem, mikor elváltunk egymástól.

Hirtelen hangos csörgés szűrődött ki a konyhából és Eric szitkozódása.

-          Minden rendben? – kiáltottam be.

-          Igen! Igen… - felelte, majd még mondott valamit, de annyira halkan, hogy én már nem értettem milyen szavak hagyják el az ajkait.

Az ajkait, amikkel annyiszor megcsókolt. Ahogy ebbe belegondoltam rögtön beleremegett a gyomrom, és a lábaimat is inkább felhúztam magam alá. Próbáltam minél összeszedettebb maradni, ha már Eric úgyis szétesett. Valakinek nem ártana, ha észnél marad, pedig én is kezdtem elveszíteni minden kontrollomat a testem felett és úgy éreztem, ha egy pillanatra ellazulok, azonnal szétesem és 3 dimenziós puzzleként árulhatnának valami játékboltban.

Még hallottam néhány elharapott szidalmat, majd Eric visszasétált hozzám két gőzölgő bögrével.

-          Köszi. – vettem el tőle óvatosan a forró kis edényt, és mosolyogva néztem rá, hogy nem is régen Alex társaságában is kavargattam egy bögrével.

-          Szívesen. – mosolygott rám.

Leült, majd csak szorongatta a kezében lévő hasonlóan forró italt és nem szólt semmit. Hol rám nézett, hol a kezére, hol maga elé. Most már biztos: Mr. Popular zavarban van.

-          Akkor? – tettem fel végül a kis kérdésemet.

-          Akkor? – ismételte meg, mintha csak így tudná felfogni az az egyetlen szót amit felé irányítottam -  Kezdd te… azt hiszem… elvégre ezért jöttél. Vagy nem?

-          De igen. – nevettem el magam.

Az egész helyzet szörnyen komikus volt. Mind a ketten zavarban és nem tudjuk, hogy hogyan kezdjük el ezt az egészet. De azt hiszem, tényleg nekem kell előrukkolnom hamarabb a dolgokkal. Úgyhogy Jenna szedd össze magad és hajrá! Végül hiába kezdtem magam ráállítani a kis vallomásomra, mégis ő szólalt meg hamarabb.

-          Ma ugye őszinték leszünk egymással? – kérdezte.

-          Igen. – feleltem.

-          Mindenben?

-          Mindenben.

-          Hát akkor… hallgatlak. – fordult teljesen felém és a bögrét szorongatta, mintha valami kapaszkodó lenne, ami biztonságot nyújt.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot, majd nagy levegőt vettem és nekikezdtem.

Egészen onnantól elmeséltem mindent, hogy honnan jött az ötlet. Hogy ültem otthon és unatkoztam és Beckivel beszélgettem és teljesen őrültség volt az egész, de végül összepakoltam és felültem egy gépre. Aztán pont belebotlottam, ahogy megérkeztem és körülbelül a világ legnagyobb mázlistája voltam innentől kezdve. Ahogy utána mellékerültem dolgozni, a turné a közös utazgatások, kirándulások, vásárlások és sodort az ár és nem volt megállás.

-          Már régen zárni akartam a blogot, de valami miatt mindig elmaradt. Nem is tudom igazán, hogy már miért folytattam, de a lelkiismeretem egyre jobban bántott. Egyre fontosabb lettél nekem és a blog egyre kevésbé. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy valami mindig közbejött…

-          És akkor… miért folytattad?

-          Nem tudom… ha Drew nem lett volna, akkor lehet már régen bezárom az egészet.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze.

-          Tényleg szeretted Drewt?

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy másik kérdésem is…

-          Hallgatlak.

-          Miért Rice Angel a neved? – mosolygott rám, mire az én szám is felfelé kezdett ívelni.

-          A Rice az Ericből van. – nevettem – Ötletes mi? – nevette el magát ő is – Az angel meg csak jött.

-          De jogosan. – mondta.

-          Micsoda? – néztem rá összeráncolt homlokkal.

-          Pontosan, úgy ahogy mondtam. Jenna, sokszor úgy éreztem, hogy te tényleg egy angyal vagy akit nekem küldtek ide. Lehet, hogy ez most ilyen tök nyálas izé amit mondtam, de tényleg ezt éreztem. Elképesztő voltál és minden mozdulatoddal, az őrültségeddel teljesen elkábítottál. – mondta olyan ütemben, hogy azt éreztem mindent egy levegővel akar elmesélni - Bunkó voltam veled. Rengetegszer. – szünetet tartott és látszott, hogy próbálja összeszedni a gondolatait - Nem úgy bántam már veled egy ideje, ahogyan azt megérdemelted volna és mégis te jöttél ide, hogy megbeszéljük a dolgot. Te jöttél ide, hogy bocsánatot kérj a blog miatt, holott nekem több okom lenne minderre. Nekem kellett volna utánad mennem és már rég megejtenem ezt a beszélgetést. Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.  Jenna…

Csak mondta és mondta, végül a nevemmel együtt elhallgatott. Annyira váratlanul értek a szavai, meg ahogyan beszélt, hogy hirtelen nem is tudtam mit kéne reagálnom. Ráadásul mikor a „Sokkal nagyobb bajt csináltam, mint arra számítottam.” mondathoz ért, görcsbe rándult a gyomrom és már tényleg kezdtem félni, attól, mi az a nagy titok.

-          Tartozom neked egy vallomással. – szólalt meg újra.

-          Milyen vallomással?

-          Egy szörnyűvel.

-          Eric. Megijesztesz. – néztem rá kicsit kétségbeesetten, de maga elé bámult és így nem láthatta.

-          Azt már tudod… nagyon is jól tudod, hogy mit érzek irántad egy ideje.

-          Igen. – bólintottam.

-          Van egy hatalmas titkom, ami után valószínűleg meg fogsz gyűlölni és soha többet nem akarsz majd látni… és ezt abszolút meg fogom érteni. Azt is, ha abban a pillanatban felállsz, és itt hagysz, sőt meg is pofozhatsz, lehet hogy én fogom kérni azt a pofont, mert megérdemlem. – most már tényleg egyre jobban féltem attól, hogy mi az a titok - Egy ideje már el akartam mondani mindent, de nem tudtam szembenézni a saját lelkiismeretemmel és végül rajtad vezettem le azt a felgyülemlett feszültséget, ami igazából saját magam ellen irányult. Szörnyű volt… ne tudd meg mennyire gyűlöltem magam azért, ahogyan bántam veled.

-          Eric… miről beszélsz?

Milyen titokról van szó? Mi az ami ennyire súlyos és így ostorozza magát miatta? Volt egy balga sejtelmem, de azt szinte azonnal el is hessegettem, mert úgy éreztem, hogy az nem lehet igaz. Csak hülyeség amit az én kis agyacskám kitalált.

-          Mindvégig tudtam a blogról.

-          Igen, azt tudom.

-          Nem, nem érted. – rázta meg a fejét.

-          Miért mondod ezt?

-          Tudtam, hogy te írod a blogot Jenna.

-          Mi? – maradt tátva a szám.

-          Már az elejétől fogva tudtam mindenről. – szorult ökölbe a keze - Néha szándékosan ejtettem el dolgokat a blogról, kíváncsi voltam mit reagálsz.

-           De hát… hogyan? – még mindig csak tátogni tudtam kábé.

Nem értettem, hogy ha tudta, akkor miért csinálta ezt velem. De erre nem számítottam. Hihetetlen, hogy mik ki nem derülnek néha… Fogalmam sem volt… egyáltalán nem is sejtettem, hogy tudhatja. 

-          Tudom, most elhordhatsz mindennek. Egy rohadék voltam.

-           Honnan? – ez az egy szó tudott kipréselődni a számon.

Nem szólt semmit, csak bámult maga elé, majd rám nézett. Mintha villám csapott volna belém, abban a pillanatban jött a felismerés. Egyetlen embertől tudhatta.

-          Drew?

Nem felelt. Csak bólintott.

-          Jenna.

-          Tessék? – terelni fogja a témát?

Mert remélem, hogy nem. Most már baromira kíváncsi vagyok arra, hogy Drewnak mi a köze ehhez az egészhez.

-          Őszintén fogsz válaszolni, ahogyan azt megígérted?

-          Igen. – bólintottam és vártam, hogy most vajon mi jön még az előző sokk után.

-          Irántam… mit éreztél?

Úgy éreztem, mintha megint valaki rámarkolt volna a gyomromra. Azonnal akkorára zsugorodott, mint egy aprócska mogyoró. Átgondoltam. Nincs értelme hazudni, és amúgy is megígértem, hogy igazat mondok mindenben és bízom benne, hogy ezzel ős is így van tényleg.

-          Szerettelek. – feleltem végül.

A szavamra egy furcsa zavart féloldali mosoly jelent meg az ajkán.

      -     És most. Most mit érzel irántam? Mindazok után, ami történt.

      -    Még mindig szeretlek. – feleltem gondolkodás nélkül most már, mert ez tényleg így volt.

Erre abban a pillanatban rájöttem, amikor ránéztem a fűbezuhanás utáni pillanatban. Amikor annyira közel volt, hogy akár meg is csókolhattam volna őt mindenféle akadályok leküzdése nélkül.

-          Ezt jegyezd meg. És miután mindent elmondtam, újra felteszem majd a kérdést.

-          Rendben. – nyeltem egy nagyot.

Felállt a kanapéról és egy ideig csak toporgott. Úgy tűnt, hogy nem tudja eldönteni igazából mit is tegyen. Tétovázik. Tényleg fél attól, hogy mit fogok szólni, ha minden kiderül? Ezt talán nem is kérdeznem kellene, hanem kijelentenem, mert ahogy látom, komolyan tart mindentől.

-          Mindjárt jövök. Mutatnom kell valamit. – mondta már úgy, hogy rám se nézett.

-          Oké.

Feleltem kissé kábán, és már csak azt vettem észre, hogy megint egyedül ülök a szobában. Eddig fel sem tűnt, de a bögre már égette a tenyeremet. Annyira Eric szavaira koncentráltam, hogy minden más meg is szűnt körülöttünk számomra. És az a legviccesebb az egészben, hogy baromira kíváncsi vagyok, hogy mit akar elmondani, de arra is rá kellett jönnöm, hogy iszonyatos módon hiányzott. Mióta itt vagyok mellette, úgy érzem, mintha megint teljes lennék. Lehetséges ez? Van egyáltalán ilyen, vagy csak megint hülyeségeket beszélek? De miért ezen agyalok, mikor éppen most tudtam meg, hogy Drew valószínűleg kábé végig átvert és minden infót továbbított Ericnek. Akkor ezért nem keresett. Bántotta a lelkiismeret és inkább elmenekült. Én meg beleszerettem… Mekkora egy hülye állat vagyok!!! Ő meg… remélem… nagyon remélem, hogy soha többet nem kerül a szemeim elé.

Ültem ott… Már egy örökkévalóságnak tűnően hosszú ideig. Szürcsölgettem a forró csokimat és vártam. Közben kattogtak az agyamban a fogaskerekek elég rendesen. Már minden hülyeség megfordult a fejemben, de szinte azonnal el is hessegettem mindegyiket. Ültem… vártam. Már az órán számoltam a másodperceket, majd a perceket. Mi a fenét csinál ennyi ideig? Lehet, hogy meglépett csak elfelejtett nekem szólni róla?

Meguntam. Leraktam a bögrémet az asztalra, majd felálltam.

-          Eric! – kiabáltam – Mi a fe… - kezdtem a kérdésemet, de ebben a pillanatban szembe találtam magam egy emberrel, aki éppenséggel Drew volt teljes személyében – Ez? Hát te?

-          Ez a nagy titok. – felelte csendesen és hallatszott a hangján, hogy fél a reakciómtól.

-          Drew? Mi ez az egész? Hol van Eric?

-          Nem. Nem Drew vagyok. – nyúlt a hajához és leemelte a parókát – Hanem Eric.